Képviselőházi napló, 1910. XXXIX. kötet • 1918. április 23–junius 21.

Ülésnapok - 1910-783

140 783. országos ülés 1918 május 13-án, hétfőn. S ha már semmiképen más módokon nem lehet segíteni, mint pénzzel, akkor pedig igye­kezzünk lehetőleg elvenni az egyik oldalról azt a pénzt, amelyet a másik oldalra adunk, tehát kivételes, rendkívüli adókkal igyekezzünk leg­alább ezen kivételes, rendkívüli kiadásoknak egy részét fedezni, nem pedig a bankóprés igénybevételével, mert az csak további drágu­lásra és arra vezet, hogy még azok az osztályok is, melyeknek érdekében történnek látszólag ezek az intézkedések, rosszabbul járnak. Mert meggyőződésem, hogy ha nem emelkedtek volna a munkabérek és a tisztviselői illetmények egy év óta annyival, amennyivel emelkedtek a bankó­présnek igénybevételével ugy nálunk, mint Ausztriában, hanem hogyha nekünk sikerült volna pénzünk értékének romlását csak részben megakadályozni, akkor jobb helyzetben lenne ugy a munkásság, mint a tisztviselői kar, mint aminő helyzetben ma van. (Ugy van! jobb­felől.), Epén azért nagyon kérem a tisztelt kor­mányt, hogy a jövőre nézve ezeket a szempon­tokat lehetőleg vegye figyelembe ós különösen nagyon kérem, hogy a tisztviselők helyzetének javítása tekintetében, amely tényleg elkerülhe­tetlen, azt magam is látom, hiszen a drágaság most nem hónapról-hónapra, de napról-napra ijesztő mérveket ölt, a tisztviselőkar és egyálta­lában az állami alkalmazottak helyzetén lehető­leg a természetben való ellátás kérdésének sza­bályozása utján, (Helyeslés jobbfelöl) nem pedig pótlékok engedélyezése utján igyekezzék segíteni. Ismerem az e tekintetben fennálló rendkívüli nehézségeket, nem vagyok olyan feledékeny, hogy­ne tudjam azt, amit egy évvel ezelőtt magam csináltam és tapasztaltam. En itt a t. házban kifejtettem régebben, mikor az első pótlékolásról szó volt, amitől nagyon fáztam — s az eredmények, sajnos, ne­kem adtak igazat — s amit lehetőleg el akartam kerülni, én akkor kijelentettem a t. ház előtt, hogy mi mindent megpróbáltunk a természetbeni ellátás kérdésének szabályozására s csak miután arra kellett rájönnünk, hogy ez nem sikerül, határoztuk el magunkat a háborús segélyek szisztémájára való átmenetre. Tudom a nehéz­ségeket s akkor, amikor egyrészt ajánlatot tet­tem, hogy lehetőleg ebben az irányban halad­junk, másrészt lojális kötelességemnek tartom hangsúlyozni, hogy a fenforgó nehézségek igen nagyok. Egy körülmény azonban van: azóta, hogy nekem az az állásfoglalásom volt, ami 1915. év őszén volt, a háborús gazdálkodás lényegesen kiépült; a háborús gazdasági szerve­zeteknek olyan óriási tömegje, olyan mammut­szervezetek állottak elő, hogy tényleg bizonyos tekintetben ma könnyebb az, ami akkor volt, mert hiszen ma, megengedem, kevesebb van, mint amennyi akkor volt, de viszont a készle­teknek sokkal nagyobb része felett rendelkezik az állam, az államhatalom és a kormány, mint aminővel rendelkezett addig, amíg ezek a hábo­rús gazdasági szervezetek kiépítve nem voltak. Ha ehhez még hozzáveszem azt is, hogy az úgynevezett tisztviselői beszerzési csoportok, amelyeket szintén mi kezdeményeztünk, mind­inkább és inkább tudnak jobban működni, nem kétlem, hogy most, mikor egy uj gazdasági év elé kerülünk, a't. kormány azt fogja mint fő­vezérelvet maga elé kitűzni, hogy igenis e te­kintetben kedvezőbb eredményeket érhet el, s hogy azon a tisztviselői karon s egyáltalában az állami alkalmazottak összes karán, akik iga­zán mindnyájunk részéről a legnagyobb elis­merést és dicséretet érdemelték meg ennek a háborúnak során, (Ugy van! jobbfelöl.) lehető­leg fog segíteni és jobban fog segíteni, mint kizárólag és tisztán pótlékok nyújtása által. (Igaz! Ugy van! jobbfelöl,) Legalább is áll ez az elsőrendű életszükséglet! czikkekre, amelyek elvégre olyan mértékben, hogy meg tudjunk élni, rendelkezésre állanak, mert minden nehézség daczára, hála istennek, mind élünk. Nehezebb a helyzet — be kell ismernem — a ruházati és felszerelési czikkek tekintetében. Itt rendkívül nehéz a helyzet, itt igenis mindnyájunk részé­ről a legnagyobb önmegtagadást kell gyakorol­nunk és először is mindnyájunknak a legjobb példával kell előljárnunk s nem abban kell. ezentúl legalább, a gavallórságot találni, hogy minél szebb ruhákban járjunk, hanem az az igazi gavallér, aki minél kopottabb és rongyo­sabb ruhában jár. (Mozgás.) Ezek után még csak egész röviden akarok — méltóztassék megengedni, bár az idő előrehaladt (Halljuk! Halljuk!) — a jövő kibontakozás módjairól szólani. Távol álí tőlem, hogy itt pénzügyi jjrogrammokat akarjak felállítani, mert ez elsősorban is nem az én feladatom, de mert másodsorban nem is tartom az időt megérett­nek és elérkezettnek arra, hogy mi ma az összes pénzügyi kérdések megoldását tervező problémák­kal foglalkozzunk. Kétségtelen azonban, — s ezt mutatják a számadatok, amelyeket az elébb volt szerencsém röviden előadni — hogy igen nagy bevételi fokozásra van még csak ahhoz is szükség, hogy a már kibocsátott és a közel jö­vőben kibocsájtandó hadikölcsönök kamatszük­séglete fedeztessék; ezen kivül itt van még egy, ma már tiz milliárdot meghaladó függő adóság, amelynek rendezése szintén okvetlenül szüksé­gessé fog válni. Ezért nem tartom lehetőnek, hogy ebből a háború folytán ránk zúdult pénzügyi hely­zetből a kibontakozás normális útját másképen megtaláljuk, mint az egyszeri nagy vagyonadó behozatalával. Általánosságban abban a nézet­ben vagyok, hogy az összes hadviselő államok szempontjából ez volna a legjobb és leghelye­sebb megoldás. A kérdés különben nem uj. Már Ricardo lándzsát tört mellette, sőt Ricardo előtt a napóleoni háborúk után az angol pénzügyek rendezését sokan csak az egyszeri nagy vagyon-

Next

/
Oldalképek
Tartalom