Képviselőházi napló, 1910. XXXVIII. kötet • 1917. deczember 10–1918. február 25.

Ülésnapok - 1910-759

de.czember 11-én, kedden. 3i 759. országos ülés 1917 átmenetgazdasági ügyeket vezető t. minister úrral szemben, hogy nem csinált eddig semmit. Én ezt teljesen értem. Bocsánatot kérek, ha nem tudja, hogy a közös, vagy az önálló vámterület alapján áll-e, ha ő a pártbeli meggyőződése szerint az önálló vámterület alapján áll, a kormány pedig, amelynek tagja, a közös vámterület alapján áll, hogyan csinálhasson valamit ? (Derültség a jobboldalon.) Elvégre senkitől sem lehet kivánni olyat, ami lehetetlenség, aminek felemlítése is nevetséges. (FelMáltásoh a baloldalon: Jó viccz!) Kötelességemnek tartottam ezt nem vicczképen, de a legkomolyabban elmondani. (Felkiáltások a baloldalon : Ez viecz !) Bizottságokat összeállíthat az ember, ha nem tudja is, hogy az önálló vagy a közös vámterület alapján fog-e állani; de komoly munkát igy végezni nem lehet. Az ezen a téren való legalapvetőbb kezdeményezés feltétlenül szükségessé teszi, hogy tisztában legyek magamban azzal, mit akarok elérni. Hiszen oly nehéz problémák előtt állunk, hogy ha tudom is, mit akarok elérni, akkor is nagyon nehéz megválasztani a módokat és eszközöket ; ha pedig "nem is tudom, ha fogalmam sincs arról, hogy mit akarok elérni, akkor lehetetlen megfontolás tárgyává tenni az eszközök megválogatását. Ez is egy ok és minél tovább nézzük a dolgokat, annál több okot találunk, melyek mind parancsoló szükségességgel követelik, hogy mielőbb tiszta helyzetet teremtsünk, mielőbb ráálljunk arra az alapra, amelyre ha nem akarunk maráállani, akkor ez csak hipokrizis, csak strucczpolitika, mert arra ráállitottak máris a körülmények, a helyzet kényszerű szükségei, ez pedig a közös vámterület megfelelő kiegyezés alapján. Ennek előfeltételeit a Tisza—Clam-féle kiegyezés megadja, tehát az ország érdekei parancsolólag szükségessé teszik, hogy ez a kiegyezés mielőbb törvényerőre emelkedjék. Arra kérem ismételten a t. kormányt, hogy ez irányban minden lehetőt megtenni szíveskedjék. (Helyeslés jobbfelöl.) Ezután rátérek a jelen törvényjavaslattal szoros anyagi kapcsolatban levő, bár a törvényjavaslat által nem érintett, a pénzügyi bizottság tegnapi határozata által azonban részben a törvényjavaslat körébe vont kérdésnek, a kvóta kérdésének igen rövid tárgyalására. (Halljuk! Halljuk!) Hogy Magyarország a mostani kvótával pregraválva van, mindannyian tudjuk. Világos, hogy az 1907. évi kiegyezés ép a kvóta tekintetében volt ránk nézve a legkedvezőtlenebb és kényszeritett minket olyan kvóta elfogadására, mely nem áll arányban teherviselési képességünkkel. Ennek következménye az az 1200 millió, amit Hegedüs Lóránt t. képviselőtársam emiitett. Ennek ellenére a kvótabizottság azon tagjai, akik velem egyazon párthoz tartoznak, hozzájárultak ahhoz, hogy a kvóta erre a két évre az eddigi mérvben tartassák fenn és az adott viszonyok között megjegyzés nélkül tudomásul vették a t. ministerelnök urnak azt a kijelentését, hogy a két kormány között megállapodás van, mely szerint a kvótabizottságok máskép meg nem egyeznek és a kvóta királyi döntés alá esik, két évre a kvóta változatlan fentartását fogják javasolni. Nem tettünk ez ellen észrevételt ugyanazon okból, amelyből a Tisza—Clam-féle kiegyezésben is a kvótának bizonyos ideig való változatlan fentartásához hozzájárultunk. Ez az ok pedig az volt, hogy a háború véletlen esélyei folytán a hadikárok tekintetében Ausztria kétségtelenül nagyobb mértékben károsult, mint Magyarország. Ebből a szempontból tehát a kvótának a mai mértékben való ideiglenes fentartását elfogadtuk, amikor a kormány padjain ültünk s indokoltnak tartjuk ma is. Nem teszünk tehát az ellen észrevételt, de természetesen ez olyan körülmény, — amint erre már előbb ráutaltam azzal, hogy majd később fogom megmondani indokát — amely már feltétlenül szükségessé teszi, hogy, miután a kvótának csak bizonyos ideig való változatlan meghagyása van kilátásba véve. ez a kiegyezés 1918. január 1-étől való hatálylyal lépjen életbe, ne pedig a mostani kétéves provizórium eltelte utáni időre, mert hiszen természetes, hogy az utóbbi esetben a kvótának változatlan fenntartása két évvel eltolódnék, ami szintén igen nagy hátránya volna a magyar közgazdaságnak és a magyar pénzügynek. Már most, különösen tekintettel azokra, amik tegnap az osztrák delegáczióban elhangzottak, (Halljuk! Halljuk! jobb felöl.) röviden meg kell említenem a hadi károk kérdését. Először is konstatálom, hogy az a különbség, hogy a hadi károk tekintetében Ausztria jobban károsult, mint mi, nemcsak abban nyer kiegyenlítést, hogy bizonyos ideig a kvótát változatlanul fenntartjuk, hanem legfőképen abban, hogy a háború ideje alatt a kvótánk magasabb volt, mint amilyennek lennie kellett volna, lennie szabad lett volna, ha 1907-ben nem követjük el azt a nagy taktikai hibát, amelyet — sajnos — most már megint megismétlünk. (Uyy van! Ugy van! jobbfelol.) Tehát már ebben van egy nagy kiegyenlítés. De ettől eltekintve, jogilag a kérdés ugy áll, hogy semmiféle állam sehol és semmiféle államtudomány általánosságban a hadi károk megtérítésének kötelezettségét el nem ismeri. Tehát a hadikárok megtérítése nem egy katekszochén, magától értetődő hadügyi kiadás. Minden állam a saját szempontjából, a saját érdekében, az összes körülmények mérlegelésével, segély alakjában, támogatás alakjában, ha akarja: kárpótlás vagy kártérítés alakjában — ez az ő ügye — a hadi károkat megtérítheti olyan mértékben, amilyen mértékben akarja, de erre nézve semmiféle kötelezettség nincs. Nincs tehát semmiféle alapja annak a felfogásnak, hogy itt olyan