Képviselőházi napló, 1910. XXXVIII. kötet • 1917. deczember 10–1918. február 25.
Ülésnapok - 1910-759
759± országos ülés 1917 dcczember 11-én, kedden. "£{ Ha pedig ez bekövetkezik, akkor a legnagyobb veszedelmeknek vagyunk kitéve egy olyan Ausztriával szemben, amely Ausztria az irántunk gazdasági szempontból érzett érzelmeit épen a legutóbbi napokban eléggé kidomborította és amely Ausztriának e tekintetben már a múltban is igen szép eredményre van módjában hivatkozni. Mert akkor szórói-szóra szakasztottan ugyanaz az eset fog beállani, amely 1907-ben előállott, (Igaz! Ugy van! a jobboldalon) amely helyzetnek az eredményeit mindannyian ismerjük, amely helyzetre nézve rövid szóval a legjellemzőbb az, amit t. barátom, Hegedüs Loránd mondott a múltkor, hogy t. i. eddigelé 1200 milliójába került a magyar államnak, tehát minden mellékes kicsiségtől, minta dalmát-vasutak, teljesen eltekintve, évente nagyobb adóterhet ró ránk, mint amekkora pl. az egész földadó eddigi évi hozadéka. (Igaz! Ugy van! a jobboldalon.) Ez volt az eredménye annak a helyzetnek, amely 1907-ben előállott és amely helyzethez szakasztottan hasonló helyzet előállása fenyeget most a béketárgyalásokkal kapcsolatban. Bocsánatot kérek, talán kissé hosszadalmas vagyok, (Halljuk! Halljuk! a jobboldalon.) de kénytelen vagyok némi alapossággal foglalkozni ezekkel a kérdésekkel és kénytelen vagyok — mert hiszen ilyen kérdésekben hamar felejtünk — rekapitulálni egy kicsit, hogy mi volt a helyzet 1907-ben. 1907-ben, t. ház, a SzéllKörbejr-kormány között megállapítva és teljesen perfektuálva volt egy olyan kiegyezés, amelyről a t. ministerelnök ur tegnap a pénzügyi bizottságban elismerte, hogy a legkitűnőbb kiegyezés volt, amely eddig hozatott. (Igaz! Ugy van! jobbfelöl.) Megvolt ez a kiegyezés, azonban a két államban beállott parlamentáris viszonyok folytán törvényerőre nem emelkedhetett. Közben megköttetett a Nemetbirodalommal és gondolom Olaszországgal a kereskedelmi szerződés. Ezek a kereskedelmi szerződések, amelyek a közös vámterület alapján állottak, hatályba léptek. Eáadásul még az akkori magyar kormány, amely átvette az ügyeket — t. i. a koalicziós kormány elkövette azt a hibát, amelynek részleteire most nem akarok kiterjeszkedni, hiszen tegnap a pénzügyi bizottságban meglehetősen sok szó esett erről és különbözőképen lett odaállítva a kérdés, de ez irreleváns a dologra nézve, azért nem akarok ennél a kérdésnél immorálni — mondom az akkori magyar kormány, amely az ügyeket átvette a SzéllKörber kiegyezésen bizonyos változtatásokat kivánt és ez által ürügyet szolgáltatott az osztrák kormánynak arra, hogy az osztrák kormány azt mondja: Hja, akkor az összes kérdések függenek és akkor uj alapokról kell tárgyalni. (Igaz! Ugy van! a jobboldalon.) Közben azután felmerült a recziproczitás ideája, amire az osztrák kormány megint azt mondotta: Kérem, én a recziproczitást csak annyiban ismerem el, amennyiben a már életbeléptetett külkereskedelmi szerződésekből folyik. (Igaz! Ugy van! jobbfelöl.) És mindennek a vége az lett, hogy az a Magyarország, amely azzal a hendikeppel volt kénytelen belemenni a tárgyalásokba, hogy a közös vámterületnek már prejudikálva van, a közös vámterület már megvan, most már csak arra törekedhetett, hogy ezen közös vámterület feltételeit lehetőleg kedvezően állapítsa meg. Ausztriának sokkal könynyebb helyzete volt. A legnagyobb előny, amit a kiegyezés Ausztriának biztosit: a vámterület közössége már megvolt. (Igaz! Ugy van! jobbfelöl.) Nálunk pedig más egyéb mellékes kérdések azok, amelyek a kiegyezésben főleg a mi érdekeinket képezik. Az eredmény tehát az volt, hogy ami nekik, osztrákoknak a legfontosabb, az már biztosítva volt, (Igaz! Ugy van! jobbfelöl.) mi pedig kénytelenek voltunk, dacára annak a nagy zsenialitásnak, amelyet a tárgyalások során a t. ministerelnök ur, mint akkori ministerelnök is, kifejtett, egy olyan kiegyezést megkötni, amely már akkor is mindenki előtt, aki tisztában volt vele, ismert volt mint olyan, amely sokkal kedvezőtlenebb mint a Széll-Körber-féle kiegyezés volt, amely azonban a közbejött háború folytán értékeire nézve még százszorosan dezasztrózusabbá lett. (Igaz! Ugy van! jobbfelöl.) És most mit látunk, t. képviselőház? Látjuk azt, hogy az a kormány, amelynek vezető elméi és legnagyobb támaszai ugyanazok a férfiak, akik 1907-ben már ilyen keservesen megadták az árát ezeknek a viszonyoknak. (Igaz! Ugy van! a jobboldalon.) azok a férfiak most másodszor nyitott szemmel ugyanabba a veszélybe vezetnek bennünket, (Elénk helyeslés és taps a jobboldalon.) Bocsánatot kérek, méltóztassanak elhinni, ez igazán kétségbeejtő (Igaz ! Ugy van! a jobboldalon.) és mutatja ennek a mai parlamenti helyzetnek — mint beszédem elején mondtam — azt az igazán visszás voltát, hogy mi, akik nyílt szemekkel látjuk ezt, mi csak szavunkat emelhetjük fel, csak figyelmeztethetjük a tisztelt kormányt, de kénytelenek vagyunk a bajt összetett kezekkel nézni, és nem tudjuk megakadályozni. (Zaj és felkiáltások a baloldalon: Buktassák meg a ltormcmyt!) Pedig, amint a múlt tapasztalatai megmutatták nekünk, hogy milyenek ezek a veszélyek, ugy azok kikerülésének módját is megtaláljuk, ha azt nézzük, hogy mit kellett volna tennie 1907-ben az akkori Wekerlekormánynak, hogy az a veszély, mely reánk zúdult a múltban, kikerüljön most bennünket. És ha már akkor az a Wekerle-kormány meg nem tette azt, amiért, ugy tudom, a tisztelt ministerelnök urat annyiban nem terheli felelősség, mert hiszen ő már fait accomplit elé állíttatott, ha tehát az a Wekerle-kormány akkor nem kerülte ki ezen veszélyt, nem tette 4*