Képviselőházi napló, 1910. XXXVIII. kötet • 1917. deczember 10–1918. február 25.

Ülésnapok - 1910-772

772. országos ülés 1918 február 20-án, szerdán. 339 nak korosával és korona nélkül, olyant, amilyent tiszti szolgák és trénaltisztek szoktak kapni és ez az a legmagasabb kitüntetés, amit egy tábori ápolónő kaphat. Azt, hiszem, tisztelt képviselőház, hogy ez valóban nem méltányos dolog és ezért nagyon kérem a honvédelmi minister urat, érvényesítse befolyását a hadvezetőségnél és tegye lehetővé, hogy ezek az anomáliák megszüntettessenek. Nevetséges dolog, hogy ma még ilyesmiről kell beszélni, de ha azon az állásponton vagyunk, hogy kitüntetések adományozásával lehet valakit buzdítani és hogy ilyen olcsón meg lehet kapni az embereket, akik ezért lelkesednek és erre súlyt helyeznek, akkor használjuk ki ezt az alkalmat és ne keserítsük el őket ilyen kicsiségekkel. (Helyeslés.) A katonai egészségügy legnagyobb vívmánya azonban az volt, hogy leküzdötte azokat a járványokat, amelyekkel eddig a háború mindig együtt járt. (Igaz! Ugy van! a jobboldalon.) Bámulatraméltó az az eredmény, amit ezen a téren felmutathatunk. Sohasem hittük volna, hogy lehetséges az, hogy immár a háború negyedik évében, elmondhatjuk, hogy az összes, a háborúval járó járványokat csirájukban fojtottuk el. (Igás! Ugy van! jobbfelöl.) Ezt az eredményt nem lehet eléggé méltányolni, A védőoltások és a fertőtlenítés, a magyar kormánynak az a gondoskodása, hogy félretéve az eddigi szükkeblüséget, mindjárt a háború kezdetén felállította azokat a megfigyelő-állomásokat, amelyek olyan kiváló működést fejtettek ki, ezek voltak az eszközei annak, hogy ettől a fenyegető rémtől megszabadultunk. (Elénk felkiáltások a jobboldalon: Éljen Sándor János!) Eddig elképzelhetetlen volt, t. képviselőház, hogy máról holnapra 30—40 ezer ágyas férőhelylyel biró kórházakat lehessen létesíteni. És hogy a megfigyelő-állomásoknak milyen nagy része volt abban, hogy a járványok az ország belterületére nem hurczoltattak be, azt csak azok tudják, akik abban az időben a katonai egészségügy szolgálatában állottak. A járványok kategóriájába sorozza a mai orvosi tudomány a tuberkulózist is és ez a második kérdés, amely óriási fontossággal nehezedik a jövő problémáira. Óriási módon elharapózott a tuberkulózis. ' A katonai hatóságok mindent elkövettek, hogy leküzdjék, létesültek óriási nagy telepek, melyeken összegyűjtik, szakszerűen kezelik a betegeket, de előbb-utóbb mégis arra kerül a sor, hogy häzabocsássák őket és átadják a polgári társadalomnak. És ép itt van a veszély, mert ha visszatérnek családi körükbe, inficziálják hozzátartozóikat és tovább plántálják ezt a gyilkos kórt az ország népességébe, melynek ellentállási képessége a hiányos élelmezés miatt amúgy is minimális. Nem kell egyebet mondanom, csak annyit, hogy ha az utczän végigmegyünk, igen sok embernek már az arczán meglátjuk a tuberkulózist. A tüdőbetegek, ha visszajönnek, megfogyatkozott testi erejű családtagjaikat inficziálják és akkor ez a kór olyan mértékben fog elharapózni, hogy nem leszünk képesek megállítani. Ezt a kérdést nagyon melegen ajánlom a t. kormány figyelmébe. Igen találóan jegyezte meg délelőtt Hegedüs Lóránt t. képviselőtársam, hogy közegészségügyi ministeriumunk nincs, azt tudjuk, de végre is van népjóléti ministerium és a népjólét egyenlő a közegészségügygyei, mert csak ott van népjólét, ahol a,nép egészséges is. (Ugy van! a jobboldalim.) Épen ezért okvetlenül szükségesnek tartanám a közegészségügyi ministerium felállítását, mert a belügyministerium, mely a közel jövőben politikai és választási kérdésekkel lesz elfoglalva, alig lesz képes a közegészségügygyei annyira foglalkozni, amennyire a kérdés fontossága megkívánja. Merem állítani, hogy a közegészségügy ma az ország legfontosabb ügyeinek egyike, mert ha erre nem fektetünk kellő súlyt, akkor azt a rengeteg emberveszteséget, melylyel a háború jár, sohasem fogjuk pótolni. (Igaz! Ugy van!) A másik fontos kérdés a nemi betegségek kérdése, amelyre 'ugyancsak nagy súlyt kell helyezni. A katonai hatóságok a nemi betegeket is összegyűjtik, de ezeket is kénytelenek lesznek majd átengedni a polgári hatóságoknak és ezeknek a feladata, hogy megtalálják kellő elhelyezésüket. Kineveztek ugyan egy kormánybiztost, ő azonban — alkalmam volt vele személyesen is tárgyalni — panaszkodik, hogy nincs férőhely, nem tudja elhelyezni azokat a betegeket, akiknek a társadalomból való kivonása okvetlenül szükséges volna, hogy ezt a betegséget elimináljuk. Óriási nagy baja a mi intézményeinknek, hogy amikor költséges épitkezéseket kell végezni, az állam nem tud pénzt adni. Ez azonban ne legyen akadálya e kérdés megoldásának. Vannak nagy számban hadikórházak, Vörös-Kereszt-kórházak, de fel lehetne használni a demobilizálás alkalmából a tábori kórházakat is. Ne bontsuk le ezeket addig, amig a háborús átmeneti egészségügyi problémák megoldva nincsenek, mert hiszen ha a mostani megfelelő hadikórházak a megfelelő személyzettel, melyet már kiképeztek, rendelkezésünkre állanak, ez nagyban meg fogja könnyíteni a közegészségügy nehéz kérdésének megoldását. (Helyeslés.) A háború elején mindenki bámulatraméltó lelkesedéssel és igazán nagy önfeláldozással sietett a hadsegélyző intézmények rendelkezésére bocsátani szolgálatait és mindazok, akiket kötelességük nem szólított a harcztérre, igyekeztek elhelyezkedést találni a Vörös-Keresztnél és a hadsegélyző bizottság különböző alakulatainál. Mielőtt a lelkesedés lelohadt volna, máris érezhetővé vált a magyar társadalom egyik vadhajtása: az egyéni érvényesülés túltengése. Egyesek nem birtak elhelyezkedni a már meglevő keretekben és minden szereplő ember maga akart magának egy hadsegélyző intézményt 43*