Képviselőházi napló, 1910. XXXVIII. kötet • 1917. deczember 10–1918. február 25.

Ülésnapok - 1910-772

772. országos ülés 1918 február 20-án, szerdán. 337 Simon Elemér: A katonai egészségügy állapotát több ízben tették a képviselőházban kritika tárgyává és az operáló fogorvos és a fogakat húzgáló nó'orvos már a parlamenti viták oly ismert alakjai, hogy, azt hiszem, ezek sokkal többször szerepelnek itt, mint a valóságban. (Igaz, ugy van! jobbfelöl!) Igaz ugyan, hogy a háború kezdetén a katonai egészségügy terén is sok kívánnivalót tapasztaltunk, de a helyzet azóta alaposan megváltozott s ha minden téren oly kiváló előmenetelt tettek volna intézményeink, mint épen a katonai egészségügy terén, akkor a háború eredményeível nagyon is meg lehetnénk elégedve. A háború előtt a katonai egészségügy tagadhatatlanul nagyon el volt maradva. Ennek több oka van; ezeket most ne kutassuk, de tagadhatatlan tény az is, hogy ma részben a katonaorvosi tisztikar kiváló teljesítményei, részben pedig a társadalom nagy áldozatkészsége folytán ezen a téren lényeges javulás állott be. Akik ebben kételkednek, azoknak a legegyszerűbben bizonyíthatnám állitásom valódiságát, ha bemutatnám nekik katonai egészségügyünk intézményeit, amelyek, mondhatom, ma már a legelső arczvonaltől a mögöttes országrészekig mindenütt mintaszerűek. Nagyon szépek és mondhatni bámulatosan czélszerüek a fronton levő katonai kórházaink. A barakképités valóságos remekeit látjuk ott és hogy katonáink milyen jól érzik magukat e kórházakban, menynyire hozzászoktak és mennyire elvesztették azt a bizalmatlanságot, amelylyel eddig a katonaorvosok és a kórházak iránt viseltettek, azt mutatja az, hogy ma már hálával gondol vissza minden katona arra az időre, amelyet a katonai kórházban töltött. Az ország mögöttes részeiben is azt látjuk, hogy azok a zavaró körülmények, amelyek a háború kezdetén a katonai egészségügy terén is felléptek, lassanként elimináltattak; megszűnt az a sok apró kis kórház, amely mind individuálisan kezelte betegeit, aminek folytán annyira elkényeztették őket, hogy úgyszólván elszoktak attól a gondolattól, hogy ők katonák és aminek következtében sok ember vonatott el a katonaszolgálat alól. Ma már áttértek a nagy egységekre, amelyekben a modern higiéna és a modern orvosi elvek teljes érvényesülését tapasztaljuk ; és láthattuk, hogy épen a katonaorvosi kar ez önfeláldozó működése és intézményeink ily kiváló funkczionálása folytán a hadügyminister ur az ekszpozéjában már jelezhette azt, hogy azoknak a katonáknak arányszáma, akik gyógyulva visszatérnek a barcztérre, immár 85% (Mozgás.) Ebben az arányszámban azonban kissé kételkedem, mert a németek legutóbbi statisztikája 75%-ot mutat ki, és bár merem állítani, hogy katonai egészségügyi intézményeink ma már vannak olyan nivón, mint a németekéi, de hogy azokat felülmúlnák, azt mégsem merem állítani. Lehet, hogy talán valami tévedés forog itt fenn a minister nr arányszáma tekintetében, KÉPVH. NAPLÓ. 1910—191.5. XXXVITI. KÖTET. de hogy 85% volna a visszatérők arányszáma, azt nem tudom elhinni. Nagyon csekély azonban a halálozási arányszám is. Egy óriási nagy, négyezerágyas kórháznál csináltak a II. hadseregnél statisztikát és 26.000 beteg figyelembevételével másfél évi időtartam alatt a halálozás arányszáma 2'5°/o volt, ami tekintettel arra, bogy a kórház közel volt a harczvonalhoz, nagyon kedvezőnek mondható. Megjegyezni való, hogy egy hírneves bécsi sebésztanár működött ott. Még kedvezőbb lett volna az arányszám akkor, ha hírneves polgárorvosaink még nagyobb számban vállalkoztak volna arra, hogy a harcztérhez közel teljesítenek katonai szolgálatot. Sajnos azonban e tekintetben az osztrákok vezettek; harcztéri szolgálatom alatt sokkal sűrűbben találkoztam osztrák egyetemi tanárokkal, mint magyarokkal. A katonaorvosi kar továbbkikéjMésére vonatkozólag is volna néhány megjegyzésem. (Halljuk! Halljuk! a jobboldalon.) Nagyon természetes, hogy azok inkább a katonai adminisztráczióban voltak kiképezve, míg ellenben a katonai rangot kapott polgári orvosok, akik nagy gyakorlattal, klinikai képzettséggel és prakszissal, vagy betegsegélyző prakszissal bírtak, orvosi szempontból sokkal nagyobb gyakorlattal rendelkeztek. Ezt a katonai vezetők apprecziálták azáltal, hogy a katonai kórházak adminisztratív vezetését inkább az aktív katonai orvosi karra, a betegek gyógykezelését inkább a czivil orvosi karra bizták. Ennek előnyei kézzelfoghatók voltak, de épen ezért törekednünk kell arra, hogy a jövőben a katonai orvosi kar továbbképzését az egyetemen tegyük lehetővé. (Helyeslés a jobboldalon.) Mert teljesen nyilvánvaló az, hogy eddig a katonaorvosok, akik vidéki garnizonban voltak állomáson, egyedül arra a prakszisra szorítkoztak, amely a katonaság körében merült fel. Hogy pedig az nagyon szükkörü, azt hiszem, nem kell bővebben magyaráznom. Ma pedig, a hadisebészet és orvosi tudomány előrehaladott stádiumában, okvetlenül szükséges, hogy a katonai orvosi kar az egyetemen bizonyos időszaki kurzusokban résztvehessen és ugy a teoretikus, mint praktikus kiképeztetését tökéletesbitse. (Helyeslés a jobboldalon.) Viszont szükséges, hogy azok a katonai orvosok, akik a hadvezetőség legújabb rendelkezésénél fogva máról holnapra magasabb katonai rangot kapnak, bizonyos katonai előképzettségben is részesüljenek, hogy ne történjenek olyan esetek, mint amely egyszer megtörtént, hogy pl. egy máról holnapra lett elsőosztályu főtörzsorvos nem tudta megkülönböztetni a vezérkari ezredest a szakaszvezetőtől. (Derültség.) Ez azonban lényegtelen, mert sokkal fontosabb az, hogy ez az elsőosztályú főtörzsorvos sok vitéz katona életét mentette meg és sok szenvedést enyhített. 1 A katonai egészségügy egyik lényeges ne43