Képviselőházi napló, 1910. XXXVIII. kötet • 1917. deczember 10–1918. február 25.
Ülésnapok - 1910-769
február 9-én, szombaton. 291 769. országos ülés 1918 mind a 69 szavazat Szabó István (nagyatádi) képviselő úrra esett. Ennélfogva nevezett képviselő urat a választójogi bizottság megválasztott tagjának jelentem ki. Következik a napirend második pontja: Győrffy Gyula képviselő ur indítványának indokolása az erdélyrészi kepeszolgáltatás állami megváltása tárgyában törvényjavaslat előterjesztése iránt. Az indítványozó képviselő urat illeti a szó. Győrffy Gyula: T. képviselőház! A kepe megváltása tárgyában még a múlt év június 18-án bejegyzett indítványomat a t. háztól nyert engedély alapján bátor leszek megokolni. Mielőtt az indokolásra áttérnék, meg kell állapitanom, hogy indítványom tárgya a kepe, mely nem egyéb, mint a hivek részéről teljesített szolgáltatás, melynek rendeltetése az egyházi személyek ellátásáról gondoskodni. Az egyházi szolgáltatásoknak ez a szokatlan formája alig ismeretes a t. képviselőház előtt és azért érthető, hogy e kérdésnek az állami és nemzeti életre gyakorolt döntő fontossága soha és senki által mérlegelés tárgyává nem tétetett. Reám hárul a feladat, hogy e kérdést minden oldaláról és tartalmát illetőleg ugy megvilágítsam, hogy a t. ház azt teljesen megismerve, annak sorsa felett nyomban határozhasson is. Meg kell vallanom, hogy érezvén saját gyengeségemet a nagy feladattal szemben, bizonyos aggodalom fog el, midőn e feladatra vállalkozom, de megnyugtat az a tudat, hogy a komoly adatok oly halmaza, a súlyos érvek oly tömege áll rendelkezésre, hogy azok egyszerű felsorolása magábanvéve is elégséges arra, hogy a t. képviselőház e kérdést azonnal és kedvezően eldönthesse. Mindenekelőtt indokolásom rendjén ki kell mutatnom, hogy a kepe megváltása az államnak olyan kötelezettsége, mely az unió törvényében gyökerezik és amelyet pozitív törvények állapítanak meg. Magyarhon és Erdély között az uniót Magyarországon az 1848: VII. t.-cz., Erdélyben az 1848: I. t.-cz. mondotta ki. A valósághoz hiven nyomban meg kell állapitanom azt a tényt is, hogy Erdély részéről az egyesülésnek az volt a természetes előfeltétele, hogy Erdélynek sok századon át kifejlődött és meggyökeresedett különleges intézményei, melyek azonban az anyaország előtt ismeretlenek voltak, az egyesülés által ne csorbittassanak és a jövőben is respektáltassanak. Magyarország Erdélynek ezen természetes igényét nemcsak elismerte, de az 1848; VII. t.-czikkben az unió kimondásakor ezt az igényt a jövendőre való biztosítás gyanánt törvénybe is iktatta, midőn kimondta 5. §-ában, hogy (olvassa): »Magyarhon Erdély mindazon törvényeit és szabadságait, melyek amellett, hogy a teljes egyesülést nem akadályozzák, a jogegyenlőségnek kedvezők, elfogadni és fentartani kész.« A törvényben foglalt emez ünnepélyes nyilatkozat képezte alapját annak, hogy Erdély az egyesülést a maga részéről örömmel és megnyugvással iktatta törvénybe az 1848 : I. törvényczikkben. Természetes, hogy addig is, míg az egyesülés a közös törvényhozásban megvalósulhatott, a magyarországi törvényhozás munkáját nem szüntethette be. Sőt épen ezen időre esik a két ország közös törvényhozásának összealkotására vonatkozó és más hasonló organizatóríus és a demokratikus átalakulást szolgáló egyéb törvények meghozatala is. Ezeknek a törvényeknek hatálya Erdélyre nem volt kiterjeszthető, minthogy azok meghozatalában akkor Erdély még nem vett részt. Ezek hatálya csak ugy volt kiterjeszthető, ha megfelelő és hasonló törvényeket hoz Erdély törvényhozása is. így történt, hogy az unió törvényét is Erdély külön törvényben mondotta ki. Különösen ezen törvények közé tartozott a többek között a papi tizedről szóló 1848 : XIII. t.-cz. is, amelyben az egyházi rend Magyarországon a papi tizedről kártalanitás nélkül és önként lemondott, amiből természetesen folyik a törvényhozásnak az a kötelezettsége, hogy mindazokat a lelkészeket, akik a papi tizedből nyerték addig ellátásukat, ezen lemondás folytán az állam illő kártalanításban részesítse. Természetes, hogy a magyarországi törvényhozás, midőn ezt a törvényt megalkotta, a kepét mint ilyent külön nem emiitette fel, még pedig két oknál fogva. Először azért, mert a kepe fogalma és ennek a szolgáltatásnak természete is egyáltalában ismeretlen volt, másodszor azért, mert ennélfogva azt sem tudhatta, hogy Erdélyben a székelységnél tized egyáltalában nem létezett. De tekintettel arra, hogy ez a törvényczikk eltörölni kívánta mindazokat a terheket és szolgáltatásokat, amelyek az egyházi személyek ellátása tekintetében a híveket terhelték, természetes és világos, hogy ebbe a magyarországi törvénybe is bele kell érteni, hogy a kepe, amely a hívekre nézve a tizeddel azonos egyházi szolgáltatási teher, megváltottnak tekintessék. Az erdélyi törvényhozás azonban tisztában volt azzal, hogy nálunk a kepe képezi a papi tizeddel azonos természetű szolgáltatást s ezért az erdélyi törvényhozás, midőn az 1848: XIII. t.-czikket, a papi tized megváltásáról szóló törvényt, törvénykönyvbe iktatta, támaszkodva a magyar törvényhozásnak azon ünnepélyes nyilatkozatára, hogy Erdélynek különleges, Magyarország egyenlőségével és szabadságával nem ellentétes intézményei fentartandók és respektálandók és tekintettel arra, hogy az erdélyi törvényhozás is tudta, hogy nem czélzatosságból maradt ki a kepe fogalma a XIII. t.-czikkből; ennélfogva az unió törvényének 5. §-ában foglalt ünnepélyes nyilatkozatra támaszkodva, a magyar törvényhozásnak ebbeli mulasztását az erdélyi pótolta, kimondván az 1848: VI. törvényczikkében, mely a papi tized törvényének 37*
