Képviselőházi napló, 1910. XXXVIII. kötet • 1917. deczember 10–1918. február 25.

Ülésnapok - 1910-769

284 769. országos ülés 1918 (Az elnöki széket Simontsits Elemér foglalja el.) szempontból bírálom a kormány programmját s ezzel kapcsolatban az egész t. ház magatartását. Bármennyire is szeretném az ellenkezőjét, de nem látom közel a háború végét. Ellenségeink szívósak, elszántak, sokan vannak, jóformán az egész világ. Diplomácziájuk eszes, ravasz, erőszakos, eszközeiben nem válogatós. Diplomácziai sikereiket letagadni nem lehet. Nem tudom Amerika hadbavonulását sem túlságosan lekicsinyelni, mert egész Amerika ellenünk van a maga gazdasági erejével, pénzerejével és technikai készültségével. Az orosz külön béke is nehezen, ugy látszik, csak részletekben megy. Es ha számításon kivül is hagyjuk a japánok esetleges szárazföldi támadását, azért a keleti fronton az általános békekötésig ujabb helyi harczok lehetősége nincs kizárva. Azért mondom, hogy nem látom közel a háború végét. Talán.egy évig, talán még két évig is állanunk kell a harczot, addig, amig ellenségeink be nem látják) hogy minket le nem győzhetnek; addig, amig ellenségeink országaiban az okvetlen bekövetkező belső forrongások olyan férfiakat nem juttatnak a hatalomhoz, akik a béke jelszavával jönnek. A magyar nemzet rettenetes vér- és vagyonáldozatának tehát még nem értünk a végére; akarva, nem akarva folytatnunk kell a harczot. Epén ezért engem a kormányjurogrammnak katonai része érdekel elsősorban. Erdekei azért, mert háborúban vagyunk; érdekel, mert a magyar nép fiai, akik még el nem pusztultak, vagy akik nyomorékká nem váltak, jóformán mind fegyverben állanak és érdekelt, t. ház, mert a magyar katonának a hadseregben lépten-nyomon szégyenben, lealázásban ós igazságtalanságban van része. (Ugy van! a szélsöbálóldalon.) Szilágyi Lajos: Ugy van! Urmánczy Nándor: És ezért fáj, hogy a kormány, bár elismerem, hogy szebb formában, királyi hajlandósággal megerősítve, de az előző kormány katonai programmjával jön, azzal, hogy hagyjuk a katonai kérdést a háború végére. Nem tudok belenyugodni abba a gondolatba, hogy katonáinkat továbbra is a háború végéig mostani lealázó, nemzeti érzéseiket sértő helyzetükben hagyjuk, akkor, amikor most is folytonosan ujabb és ujabb véráldozatokat követelnek tőlük. Nem tudok belenyugodni abba a gondolatba, hogy a magyar nemzet továbbra is vérezzék, szenvedjen, koldusodjék és emellett továbbra is tűrje mai lenézett, megalázó helyzetét. Nem tudok belenyugodni abba a gondo-' latba, hogy lemondjunk azokról a nemzeti követelésekről is, amelyek most nehézség nélkül teljesíthetők, csak azért, mert korlátolt osztrák generálisok és elfogult, háládatlan osztrák politikusok ellene nyilatkoztak. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) zbruár 9-én, szombaton. Hát mondjanak le a t. osztrák urak a magyar katonák segítségéről, ha annyira ellenezik sérelmeink orvoslását; ha annyira kapálódznak jogaink érvényesítése ellen és ne vigyék őket most is folytonosan a harcztérre. Több oldalról arról értesültem, hogy most egy külön hadsereg felállításán dolgoznak . . . (Mozgás.) Fényes László: Palesztinába! Urmánczy Nándor: . . . természetesen nagyrészt magyarokból. Hogy hol folyik ez a szervező munka és hova viszik az uj hadsereget, a hadi érdekre való tekintettel nem mondom meg, azonban jellemző, (Halljuk a szélsöbálóldalon.) hogy német szolgálati nyelvvel, idegen osztrák vezetés alatt, nagyrészt magyar fiukból, honvédhadosztályokból lehet most is, háború közben külön hadsereget szervezni, de, hogy egyebet ne említsek, Magyarországon a kaszárnyák falára a magyar czimert felszegeztetni, vagy a katonai iskolákban a magyar tannyelvet elrendelni, ma nem lehet. Polónyi Géza: Sőt a honvédeknek is németül kell tanulniok a népfelkelőknél! Urmánczy Nándor: Ez az, t. ház, ami vérig sért; ez a mi gyalázatunk. A szájunk rájár, hogy szidjuk az osztrákot és méltán, mert született ellenségünk. (Ugy van ! a szélsőbaloldalon.) De a főhibát ne bennük keressük, a főhiha bennünk van. (Ugy 'van! a szélsöbálóldalon.) Mi vagyunk ma az ezeréves magyar nemzet képviselői. Tudjuk, látjuk, ismerjük a magyar katonáknak a hadseregben szerencsétlen, teljesen kiszolgáltatott, védtelen helyzetét és kimondjuk, hogy nem törődünk velük a háború végéig. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Pedig, t. ház, a mai nagy időkben minden cselekedetünk és minden mulasztásunk a történelemé. A főhiba bennünk van, urak. Nem vagyunk méltók a nemzethez, mely a világháborúban nagyobbnak, hatalmasabbnak, hősiességében csodálatosabbnak, önfeláldozásában magasztosabbnak bizonyult, mint amilyent a legvérmesebb fantázia elképzelhetett. Kevés van bennünk a magyar katona elszántságából, önfeláldozásából. Törpék vagyunk a nagy időkhöz, törpék vagyunk a nemzet nagyságához. Oh, jól tudom én, hogy sok jeles, kiváló, érdemes férfiú ül itt minden párton, akikre büszke lehetne bármely parlament, de ha az eseményeket, politikai küzdelmeinket és azok végeredményeit mérlegeljük, akkor erre a szomorú megállapításra jutunk. Kérdem, t. ház, tettünk-e egyetlen lépést az egész háború alatt a magyar katonák érdekében? Hoztunk-e egyetlen határozatot, melyben védelmünkbe vettük volna őket az idegen fellebbvalók üldözései ellen és egyéb bánfaimaival szemben? Fényes László: Akik meghaltak, azoknak koszorút teszünk a sírjára.