Képviselőházi napló, 1910. XXXVI. kötet • 1917. junius 21–julius 23.

Ülésnapok - 1910-728

június 23-án, szombaton. 76 728. országos ülés 1917 mondhatja, hogy a ministerelnök külpolitikai programmját magáévá teszi. (Helyeslés balfelől.) Érdekes, t. ház, ezen kabinetalakulás ante­aktáit olvasgatni, ezekkel foglalkozni és még érdekesebb volna tudni mindazt, amiről közvet­len tudomásunk nem lehet. Olvastunk kommü­nikét, amelyben magyaráztatik, hogy gróf Ká­rolyi Mihály a maga külügyi politikáját kikap­csolja és igy fogja támogatni a kormányt. Azután bekapcsolták gróf Batthyányi (Derült­ség jobbfelöl.) 0 ki akarta kapcsolni a külpolitikát, (De­rültség jobb felől.) de utólag belátta, hogy az felesleges és hogy ő szolidáris lehet a minister­elnökkel. Okvetetlenül megnyugvást fog kelteni sokfelé, hogy ebben a széthúzó kabinetben leg­alább ezen fontos kérdés körül akaratuk elle­nére is egységesek. (Derültség és tetszés jobb felől.) S itt megbocsátom gróf Batthyány 0 fel­sége személye körüli minister urnak, hogy e tekintetben nem volt skrupulózus s akkor is belépett volna a kabinetbe, — hiszen koaleált kormányról van szó — ha tényleg eltérő fel­fogása lett volna külpolitikánkra nézve a mi­nisterelnöktől és a külügyministertől. Talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy ezen koaleált kisebbségi kormánynak felmenő ősét én a koaliczióban keresem, épen ugy mint ahogy a munkapártnak felmenő őséül a szabad­elvű pártot szokták emlegetni. Ezt mi nem szé­gyeljük. Talán gróf Esterházy sem fogja rossz néven venni, ha ugyanily leszármazási viszonyt állapítunk meg pártja ós a koaliczió között. A koalicziós kabinet t. belügyministere pedig akkor, amikor az annekszió kérdésével kellett a közvéleményt foglalkoztatni, nem kis csodál­kozásra azzal lepett meg bennünket, hogy azért ő csak részben felelős s azért ebben a kérdés­ben megelégszik azzal, hogy a kontinuitás iránt a kellő erélyes lépések megtörténtek. Hogyha gróf Andrássy Gyula azon pozi­cziójánál fogva, melylyel a volt Wekerle-kabi­netben birt, a Magyar Hirlap — tehát auten­tikus forrás — szerint azt mondhatta, hogy amikor az ügy a magyar ministertanács elé került, az európai nagyhatalmak már tudták, hogy a monarchia milyen külpolitikát fog követni; tehát a magyar ministertanács később tudta meg, hogy milyen politikát kell követnie, mint az európai nagyhatalmak, — és hogyha a t. volt belügyminister ur e tekintetben mindezek daczára meghozta a hazafias áldozatot, hogy benne maradt a kabinetben, hát én e tény fe­lett nem érzem magam hivatva bírálatot mon­dani. Ha szivem szerint beszélhetnék, azt kel­lene mondanom, hogy bár maradt volna meg a koaliczió további egy pár hónapig. Sajnos, nem ez történt. De, mondom, ha gróf Andrássynak joga volt, hogy csak a magyar ministertanács utján tudja meg, hogy a nagyhatalmak miképen vannak már informálva a mi külügyi politi­kánkról, — akkor nem csodálkoznám azon sem, ha gróf Batthyány az ő elveinek részleges fel­függesztésével lépett volna be a kormányba. Laehne Hugó: A rezoluczióval hogy vagyunk ? B. Radvánszky Antal: Az már nagyon régi dolog. Nagyon sajnálom, hogy rezoluczióról nincs szó. Mert igenis kellene a kisebbségből alakult kormánynak oly katonai programmjá­nak lenni, amilyent évek során át követelt. Kívánom, hogy e tekintetben a katonai kér­dések terén mielőbb tisztán, de egészen tisz­tán láthassunk! Ezek után teljesen megbocsátanám gróf Batthyánynak, ha elveinek feladásával vállalt volna is kormányt. Hiszen megnyugvásunkra szolgál az a tudat, hogy amint kijelentette a főrendiházban, gondos tanulmányozás után végre szolidárisnak vallhatja magát a t. ministerel­nök úrral. Ha már egy kormány ilyen nehéz viszo­nyok között oly hosszú idő múlva megszületett, azt vártuk volna, hogy a kormánynak azon tisztelt tagjai, akiknek külön álláspontjuk volt, — saját maguk is meglepve ismerték fel később, hogy ime egyetérthetnek a ministerelnökkel — vállalnának inkább kevésbbé politikai jellegű mi­nisteri tárczákat, amiknek szaporítására a mi­nisterelnök ur gondol is. Ez a szándéka legalább a hírlapokból napok óta ismeretes. Énnekem, amidőn először olvas­tam e tervről, az a hatás jutott eszembe, ame­lyet reám Madách Ember tragédiájának szinre­kerülése a Nemzeti Színházban gyakorolt. Mindenfelé jégmezőket lát a szem, s az emberi nem utolsó nyomorult sarjadéka: az eszkimó ebben foglalta össze vágyainak összességét: Bár­csak több volna a fóka és kevesebb az eszkimó! (Derültség jobb felöl.) Ez az eszkimó, t. ház, egy álmodozó szoczialista volt, mert az eszkimók ki­irtását óhajtotta. A mai eszkimók csak a fóka szaporítását kívánják, de nem az eszkimók ki­irtását. (Derültség jobbfelöl.) E képet láttam szemem előtt, amikor azt hallottam, hogy a kormány a tárczák szaporítását tervezi. Anélkül, hogy e kérdéssel bővebben akar­nék foglalkozni, — hiszen lesz majd alkalmam visszatérni a dologra és objektív véleményemet arról, hogy hány és milyen tárczát akar a ministerelnök ur kreálni, majd akkor kifejteni, — most csak azon véleményemet akarom kife­jezni, hogy remélem: csupán a háborúval össze­függő kérdések megoldására hivatott tárczáról lehet szó és semmiféle oly szervezeti változtatá­sokról nem, melyek — békeidőben uj intézmé­nyek felállításával fölösen növelné a nemzet vál­laira amúgy is túlságos erősen és nyomasztólag nehezedő terhek súlyát. (Helyeslés jobbfelöl.) Én azt hiszem, ha a t. ministerelnök ur még várt volna néhány napig a kormány meg­alakításával, akkor a kormánynak épen azon tagjait, akik vele nem szobdárisak, ezeket hasz­nálhatta volna fel az úgynevezett újonnan kreá­landó tárczák betöltésénél. E kérdéssel azonban

Next

/
Oldalképek
Tartalom