Képviselőházi napló, 1910. XXXVI. kötet • 1917. junius 21–julius 23.
Ülésnapok - 1910-738
738. országos ülés 1917 Julius 12-én, csütörtökön. 299 lom, hogy a t. ház felfogásával és hangulatával ellentétbe helyezném magamat akkor, ha azokra, amiket a t. képviselő ur most elmondani jónak látott, ezúttal ki nem terjeszkedem. (Helyeslés a jobboldalon.) Mindössze egy megjegyzésre szorítkozom, ez a megjegyzésem pedig nem arra vonatkozik, amit mondott a t. képviselő ur, hanem arra, amit nem mondott. Ha már a t. képviselő ur, amint mellesleg megjegyzem: minden helyes jogczim nélkül, ugy állítja oda magát, mint a tót nép hivatott képviselőjét ebben a házban, — minden helyes jogczim nélkül, mert a mi tót népünk 99 századrésze azokat a veszedelmes kétszínű tendencziákat nem osztja, amiket a t. képviselő ur hirdet, — (Igaz! TJgy van! a jobboldalon.) de mondom, ha már jónak látja magát igy feltüntetni, akkor a legkevesebb, amit elvárhattunk tőle, az lett volna, hogy legalább egy szót szóljon azokkal a törekvésekkel szemben, amelyek a tót nép által lakott országrészeknek a magyar szent koronától való elszakitására irányulnak. (TJgy van! TJgy van! a jobboldalon.) Juriga Nándor: Kérem, majd szólok! Gr. Tisza István: Azt hiszem, a képviselő urnak erre vonatkozó hallgatása legalább is nagyon különös színben tünteti fel a képviselő urat. (Igaz! TJgy van! a jobboldalon.) Ezek után, t. ház, egy nagyon sajátságos feladat előtt állok. Az előtt a feladat előtt, hogy mindenekelőtt rövid polémiába bocsátkozzam tisztelt barátommal, Okolicsányi Lászlóval, akinek mai felszólalása — legalább egy részében — nemcsak arra mutat, hogy a lefolyt eseményekre nézve nem volt kellőleg tájékozva, de igénytelen nézetem szerint a kérdés érdemére nézve sem foglal el helyes álláspontot. Tisztelt barátom szemrehányást tett a t. kormánynak azért, hogy a tárczák szaporítása kapcsán nem oldott meg bizonyos szervezeti kérdéseket és külön rámutatott a közlekedésügyi ministerium felállítására. Azt hiszem, legnagyobb részünk előtt ismeretes dolog, hogy a t. kormánynak eredeti szándéka az volt és ettől azért állott el, mert ez a szándék, illetőleg annak megvalósítása súlyos aggályokat ébresztett épen a mi sorainkban és kénytelenek voltunk a t. kormány előtt jelezni azt, hogy a javaslat sorsát koczkáztatja, ha abba ilyen végleges szervezeti rendelkezéseket vesz fel. Ha tehát ez hiba volt, ez a hiba, vagy az azért való felelősség mindenesetre nem a t. kormányra, hanem miránk hárul. Igénytelen nézetem szerint azonban nem volt hiba állást foglalni a ministeriumoknak, a ministeri tárczáknak ilyen módon való szaporításával szemben. Nem akarok most a kérdés mélyébe, részleteibe behatolni, de pár szóval indokolni kívánom álláspontunkat. Talán abban nem egészen helyesen állítja oda t. barátom a dolgot, hogy ez megérett kérdés, amelyet már 10 év óta mindenki hangoztatott. Igenis, pártkülönbség nélkül több oldalról hangoztatták egyesek, azonban, azt gondolnám, pártkülönbsóg nélkül forognak fenn aggályok e követelménynyel szemben. Nekem mindenesetre a legsúlyosabb aggályaim vannak ellene és, megvallom, abban a nézetben vagyok, hogy mentől inkább fog a t. kormány e kérdéssel jelenlegi felelős állásában és az ügyek menete részleteinek ismeretével foglalkozni, annál inkább fel fognak támadni benne is ez aggályok. Nincs annál tévesebb, mint azt hinni, hogy egy ügyet megoldhatunk, ha külön hivatalt állítunk fel annak ellátására. A hivatalok szaporítása nagyon sokszor az ügynek nem javára, hanem ártalmára szolgál, különösen ha az illető ügyeket nem lehet ugy elválasztani egymástól, hogy az uj hivatal a maga hatáskörében gazdája is legyen annak az ügynek, hanem folytonos érintkezési pontokat és — ami ezzel az emberi életben többé-kevésbbé egyértelmű — folytonos súrlódási pontokat hozunk létre azok között a különböző hivatalok között, amelyeknek közreműködése szükséges az ügy elintézése végett. Ez az aggályom áll fönn már a kereskedelmi tárcza kettéosztására nézve is. Itt az iparfejlesztési, a kereskedelempolitikai és a vasutpolitikai kérdések annyira egymásba szövődnek, hogy lehetetlen volna a vasúti ügyet helyesen szolgálni, ha az ipari és kereskedelempolitikai szempontok a legtöbb fontos kérdésnél nem érvényesülhetnének. (TJgy van! jobbfélől.) Ez bizonyos komplikácziót szül már akkor is, ha ugyanazon ministerium kebelében lehet a különböző szempontokat összeegyeztetni. De ez a komplikáczió az ügymenetnek ez a lassítása, a súrlódási pontoknak ez a szaporítása hatványozódik, ha két külön ministeriumnak kell egymással érintkeznie és megállapodásra jutnia. A világért sem mondom, hogy vasúti szervezetünk nem szorul reformra. Régen, már számtalanszor volt alkalmam kifejezést adni annak, hogy mélyreható reformot tartok e téren szükségesnek s azt hiszem, ha 1914 óta nem volnánk világháborúban, ami a dolog természeténél fogva minden ilyen szervezési munkának az elodázását vonja maga után, megpróbálkoztunk volna mi ezzel a feladattal. Azt hiszem, lényegesen változtatni kell magának az állam vasútnak a szervezetén, változtatni kell az üzletvezetőségek és az igazgatóság közti viszonyon, változtatni kell az igazgatóság és a ministerium közti viszonyon. (TJgy van! jobbfelöl.) De azután az a körülmény, amivel nézetem szerint legjobban biztosítani lehet vasúti ügyeknek szakszerű konzekvens, gyors elintézését, az magának a kereskedelmi ministeriumnak olyan szervezése, amelynél fogva a közlekedési és elsősorban a vasúti ügyek bent a kereskedelemügyi ministeriumban egy állandó államtitkár kezében összpontosulnak. En azt hiszem, ezzel biztosítjuk az állandóságot, a szakszerűséget és biztosítjuk egyúttal az ügyeknek gyors és sima lebonyolítását is és a magam részéről nagyon megfontolandónak 38*
