Képviselőházi napló, 1910. XXXVI. kötet • 1917. junius 21–julius 23.

Ülésnapok - 1910-729

106 729. országos ülés 1917 június 25-én, hétfőn. lérig és egészen bizonyos vagyok benne, hogy nem is lesz semmi akadálya, hogy ezeket a kötelezettségeket az utolsó fillérig teljesíteni is tudjak. (Helyeslés.) Á vigasztaló momentumok, tisztelt ház, amelyeket én a nagy adóteher láttára is helyzetünk túlságosan pesszimisztikus megítélése ellen felhozni tudok, tulajdonképen már abban a programmbeszédben is érintve voltak, amelylyel Esterházy Móricz gróf igen tisztelt ministerelnök ur a kormány szándékait előadta. Az egyik ilyen vigasztaló momentumot abban látom, hogy a hadikölesönöket túlnyomóan a belföldön teremtettük elő, ugy hogy az a legnagyobb állandó készkiadás, amelylyel a háború után számolni fog kelleni, a hadikölcsönök kamatterheinek fedezése, majdnem az utolsó fillérig saját polgáraink zsebébe fog vándorolni és nem ugy, mint egyes entente-államokban, ahol külföldi kölcsönökkel operáltak, külföldi hitelezők zsebébe, tehát a nemzeti jövedelem nálunk ugyanolyan összeggel fog gyarapodni, amilyen összeggel ezt a kamatterhet költségvetésünkbe be fogjuk állítani. A második vigasztaló körülményt találom abban, hogy nemcsak mi voltunk kénytelenek ilyen jelentékeny adósságok felvételére, hanem hogy más külföldi államokban is teljesen hasonló szimptómákat észlelhetünk. A mi helyzetünk tehát abszolúte véve súlyosabb, mint a háború előtt, de nem ugyanabban a mértékben sulyosodott a mi relatív helyzetünk is a külföldi államokkal összemérve. Már j>edig e tekintetben a relatív erőviszonyok a döntők és ha minden nemzet fizetőképessége, ami persze nem fog megtörténni, egyformán csökkenne, a háború utáni elrendeződés valamely uj alapon talán könnyebben történhetnék meg. Harmadszor vigasztaló momentumnak tartom azt, hogy közgazdaságunk általában ruganyosabbnak mutatkozott, mint magunk is gondoltuk. A háborút megelőző időben, azt hiszem, senki sem hitte volna el, hogy mi, akik mindig panaszkodtunk tőkeszegénységünkről, akik relatíve kicsi kölcsönöket sem tudtunk a belföldön fölvenni, csaknem 12 milliárdot leszünk képesek a belföldön előteremteni. Ez a háború tehát megmutatta, hogy a nemzeti vagyon nem fejezhető ki merev számokban. Igen nagy, tekintélyes tartalékok vannak benne, amelyekkel alkalom adtán operálni lehet, (Ugy van! Ugy van! a bal- és a szélsőbaloldalon.) A legfőbb vigasztaló momentum azonban, amelyet nagy terheink láttára fel tudok említeni, — se részbeli felfogásomat volt alkalmam már egyizben itt a t. ház padjairól hangoztatni — hogy voltakép egy államnak sincsenek nagyobb latens tartalékai ki nem használt munkaerőben és termelési lehetőségekben, mint nekünk. Ha ezeket kihasználjuk, ha a munkát és a termelést fokozzuk, (Ugy van! Ugy van! Élénk helyeslés a bal- és a szélsőbáloldalon.) akkor meggyőződésem szerint elő is fogjuk teremthetni azokat az eszközöket, amelyekre szükségünk van avégett, hogy a háború nagy terheivel megbirkózzunk. De bizonyos, hogy óriási a feladat, mely előttünk áll, mert hiszen a hadikölcsönök kamatterhe és a hadi kiadások azt egyedül ki nem merítik. Hozzájárulnak még más feladatok is. Ezek közé tartozik elsősorban a hadikárok helyreállítása. Én magam is belátom, hogy a háború által ütött összes sebeket nem tudjuk majd begyógyítani. Hiszen nem becsülhetjük fel pénzben pl. az özvegyek és árvák könnyeit. De gazdasági tekintetben is, a gazdasági károk teljes megtérítését, az elpusztult javak teljes helyreállítását nem fogjuk tudni garantálhatni. Ehhez túlmagas összegekre rúgnak már ezek a hadikárok. Nem lehet tehát másról szó, mint enyhítésükről és arról, hogy a károsult vidékek gazdasági fejlődése uj, szilárd alapokat kapjon. (Helyeslés a bal- és a szélsőbáloldalon.) E kérdéssel kapcsolatban megemlítem, hogy itt különösen szivemhez van nőve Erdély hadikárainak lehető jóvátétele, megtérítése. (Elénk helyeslés balfelöl.) És amit lelkiismeretesen össze tudok egyeztetni az állam komoly háztartási érdekeivel, azt kész örömmel fogom megtenni, hogy a károkat lehetőleg helyrehozzuk. S itt azt hiszem megint pártkülönbség nélkül mindnyájunknak össze kell fognunk, akik érdekeltek vagyunk ebben a kérdésben, össze kell fognunk arra, hogy olyan helyzetbe hozzuk Erdélyt, hogy ezeket a károkat kiheverhesse és hogy Erdélynek igazi aranykora még csak ezentúl következzék be. (Elénk helyeslés és éljenzés a bal- és a szélsőbáloldalon.) Hozzátartozik még, t. ház, azokhoz a terhekhez, amelyekkel a háború után számolnunk kell, a háború alatt leromlott fölszerelések, vasutak stb. helyreállítása is. Hogy itt mily összegekről van szó, az talán már abból az egy körülményből is megítélhető, hogy már a háború előtt szakemberek körülbelül egy milliárdra becsülték azt az összeget, amelyre befektetésként csak az államvasutaknál szükség volna. Ide kell továbbá soroznunk azt is, hogy a nyersanyagszükségletek fedezése végett is jelentékeny összegekre lesz szükségünk, valamint a pénzértékünkben beállt csökkenés okozta hátrányokat is. De még ezzel sincs kimerítve azon passzív tételek sorozata, amelyeket gazdasági életünk a háború után fel fog tüntetni. Van még egy igen fontos tétel, amely értékét tekintve jóval fölülmúlja a közvetlen hadikölcsönök müliárdos terhét és ez a háború alatt elpusztult munkaerő pótlásának kérdése. (Halljuk! Halljuk !) Talán frivolnak látszik, hogy az emberi életet pénzre számítjuk át. De bizonyos támpontot mégis nyújt az e részbeli veszteségek nagyságának megítélésére, ha szem előtt tartjuk, hogy