Képviselőházi napló, 1910. XXXV. kötet • 1917. márczius 3–április 12.

Ülésnapok - 1910-713

713. országos ülés 1917 márczius 14-én. szerdán. 93 is- terhel, választóinkkal szemben, e kérdésben viselhessük. Mi ennek következése? Ne tessék azt hinni, mintha én nem tudom mit akarnék itt kisütni; én a közgazdasági vonatkozásokat tartom óriási horderejüeknek. Mert tegyük fel, hogy a hadsereg ez altruisztikus szerződések révén, melyeket addig, amig nem ismerek, elfogadok altruisztikusoknak, biztosítani fogja a maga hus- és zsirszükségletét. Már most következik a városok és községek ellátása. Nem az lett volna-e a leglogikusabb, ha minden egyes megyének, községnek meghagyták volna azt a lehetőséget, hogy a saját hus- ós zsirszükségletéről a saját hatáskörében gondoskodjék? (Ügy van! balfelöl.) Ezzel szemben mi történt? Az alispánok a hozzájuk fordult birtokosnak, aki a kukoriczát termelte s a sertést felnevelte, gyanútlanul megadták a hizlalási engedélyt. Egyes gazdák meg is kezdték a hizlalást. Most elrekvirálták' potom áron a tengerit, el kellett vesztegetni a sertést, s az alispánok most tehetetlenül kérik a sertésközponttól a szükséges zsirmennyiség kiutalását. Nem tudom, mi itt a rendszer. Mert bármilyen ügyesen legyen vezetve az a sertésközpont, mégis fizikai lehetetlenség . . . B. Ghillány Imre földmivelésügyi minister: Egészen félreérti a dolgot a képviselő ur! Annak a központnak semmi más dolga nincsen, mint az, hogy a hadsereg részére vásároljon. Mezőssy Béla: Köszönettel tudomásul veszem. Akkor majd felvilágosítást fogok kapni a t. minister úrtól, hogyan lesznek ellátva hússal és zsírral a városok és községek? (Félkiáltások balfelöl: Mit adunk az aratóknak ? Zaj.) Ha meg fogom kapni a felvilágosítást, ahhoz képest meg fogom tenni észrevételeimet. S most áttérek nagyon röviden egy más kérdésre, e vita kereskedelempolitikai részére. Lehetetlen hallgatással mellőznöm ezt azért, mert Szterónyi t. barátom beszédének volt egy passzusa, melyre nézve feltétlenül helyreigazítással kell élnem. Mert teljesen egyetértek ugyan a beszéd egész gondolatmenetével, de kötelességet mulasztanék, ha megjegyzést nem tennék egyik beállítására, amely különben nem is uj. Nagyon elterjedt az a felfogás, hogy annak a sajnálatos rossz viszonynak, mely a háború előtt a Balkánállamok és a monarchia között fennállott, az az agrárpolitika volna az oka, melyben nekem is van valamely részem. Sándor Pál: Szép kiegyezést csináltak! (Zaj.) Mezőssy Béla: Majd meglátjuk, hogy az a kiegyezés, amelyet az urak kötnek, milyen lesz. Dehát most nem a kiegyezésről van szó. E tekintetben egyébként abban a ritka helyzetben vagyok, hogy nem t. képviselőtársammal, hanem a t. ministerelnök úrral érthetek egyet, ki erre olyan választ adott, amely teljesen egyezik az én felfogásommal. Abszurdum ugy beállítani a dolgot, hogy annak az irtóztató tragédiának, mely rászakadt az emberiségre, az a pár százezer nyomorúságos disznó és egyéb élő állat az oka, mely a Balkánról be nem jöhetett. Hisz a t. képviselő ur nagyon jól tudja, hogy legtöbb konczessziót adtunk Romániának, egész tömegét a konczesszióknak, melyeket az ki sem tudott használni. És talán Románia volt a leghűségesebb ? Viszont semmiféle konczessziót nem adtunk sem Bulgáriának, sem Törökországnak, csak a legtöbb kedvezmény alapján kötöttünk velük egyezményt s ime, a szövetségi hűségnek és a monarchiához való ragaszkodásnak ép ez a két állam adta fényes tanúságát. Hát ábránduljunk ki abból a hitből, hogy apró közgazdasági borravalókkal nagy politikát lehet csinálni. Ez lehetetlen. És hogyha bennünket, magyar agráriusokat ugy tüntetnek fel, mintha mi a monarchia külkereskedelmi forgalmának, ekszpanzivitásának akadályai volnánk, ez a helyzetnek egész téves beállítása, mint ezt a ministerelnök ur is igen helyesen mondotta. Hiszen mi nem kívánunk nyomást gyakorolni a keletre egy szemernyivel sem többet, mint amennyi nyomást nyugatról kapunk. Sajnálom, hogy a gazdaságpolitikai kérdések többi részleteivel most nem foglalkozhatom; (Halljuk! Halljuk! balfelöl.) talán majd más alkalommal foglalkozom ezekkel, de most tisztán csak egy aktuális politikai kérdést kívánok, még pedig lehetőleg röviden megérinteni, (Halljuk! balfelöl,) t. i. a konczentrácziós kabinet alakulásának lehetőségét ós kérdését. Kétségtelen tény, hogy mióta ez a gondolat felmerült, bizonyos idegesség észlelhető, nem mondom, hogy t. képviselőtársaim közt a túloldalon, de az egész sajtóban. Ne méltóztassék ugy felfogni a dolgot, amikor ezt a kérdést épen ellenzéki oldalról most már talán másodszor, sőt harmadszor felvetik, mintha talán azok a férfiak, akik a magyar ellenzék vezéreiként szerepelnek és akiknek háta megett egy nagy politikai múlt és az egész magyar nemzet számára becses erkölcsi tőke áll, azért forszíroznák a konczentrácziós kabinet megalakítását, mintha semmi egyéb vágya nem lenne, mint abban a nagy gyönyörűségben részesülni, hogy a mostani időben magyar ministerek lehessenek. (Ugy van!) bal felöl.) Ez a helyzetnek oly kicsinyes beállítása, amely, azt hiszem, helyet foglalhat egy agilis zsurnalisztikában, de amelyet t. képviselőtársaim, ha efelett gondolkoznak, maguk sem fognak elfogadni, mert hiszen az még nagy kordás, feltéve, hogy a konczentráczió gondolata esetleg megvalósulhat, hogy az ellenzéknek mely részei és az egyes ellenzéki részek mely tagjai lesznek azok, amelyek és akik ebben a konczentráczióban aktive is részt kívánnak és fognak venni. Ez még igen .nagy kérdés, de az nem kérdés, hogy az ellenzéki padokon ülő képviselők — gondolom, nem fognak meghazudtolhatni — feltétlenül egyetértenek abban a tekintetben, hogy feltétlenül elérkezett az utolsó pillanat, amikor