Képviselőházi napló, 1910. XXXV. kötet • 1917. márczius 3–április 12.

Ülésnapok - 1910-713

92 713. országos ülés 1917 akik saját állataikat saját kukoriczá jukkái hizlalták, ez ellen nem lehet kifogást emelni. Ámbár kissé érthetetlennek tartom, hogy amikoT nekem saját magamnak a saját földemen kukoriczám terem, akkor miért szükséges az állatomat és a kukoriczámat elszállítani bizományi hizlalásra Kőbányára vagy bárhová. (Igaz ! ügy van ! a baloldalon.) Azután a t. rninister ur azt mondta, hogy mindössze csak 10% volt az, amit a hadsereg sertéshizlalási czélokra egyes olyan vállalatoknak átadott, amelyek a sertéshizlalást megkezdték, romlott kukoriczával vagy vásárlási bizonyítványok alapján beszerzett kukoriczá val és azt nem voltak képesek beszerezni. Ha áll ez — és nagyon természetesen köteles vagyok a t. minister urnak hitelt adni — hogy a hadseregnek szállított kukoriczának csak 10%-át adták oda magánhizlaldáknak — legyenek azok egyesek, földbirtokosok, vagy bármiféle vállalatok — ez nem olyan nagyjelentőségű. De akkor legyen szabad feltennem azt a kérdést, hogy hova lett akkor a többi 90 százalék ? (Ugy van ! a baloldalon.) Mert hiszen tény az, hogy óriási mennyiségű kukoriczá el lett rekvirálva és a hadsereg részére, be lett szállítva. Annak valahol lenni kellett s az valahol felemésztetett, illetőleg gazdaságilag felhasználtatott. Mert az már csak játék lenne a szavakkal, ha a kormány azt mondja, hogy a magyar állam egyetlen szem kukoriczát sem adott másnak, csak a hadseregnek, és akkor a hadsereg a rekvirált kukoriczát odaadja azoknak az állatoknak, amelyekkel esetleg zsir, vagy lmsszükséglete biztosítására szerződést kötött. B. Ghitlány Imre földmivelésiigyi minister: A hadseregnek élig volt disznója a vállalatoknál. Mezőssy Béla : Én elhiszem, de van itt Az Újságnak, amely elég jó informácziókkal rendelkezhetik, egy közleménye, amit szívesen átadok a t. minister urnak. Ez a következőket mondja (olvassa): »Az Újság már régebben jelentette, hogy a hadvezetőség nagyobb mennyiségű sovány és felhízott sertést fog hizlalás czéljaira mezőgazdasági és ipari sertéshizlalók között szétosztani és egyben gondoskodni fog a sertések felétetéséhez szükséges takarmány biztosi fásáról.« B. Ghillány Imre földmivelésiigyi minister: Ez 1916! Mezőssy Béla : Erre rögtön rátérek. (Tovább olvassa) : »Most azt halljuk, hogy egyelőre 15— 20.000 sertés hizlalásáról van szó, amelyre vonatkozólag a szerződéseket eddig még nem kötötték meg, rövidesen azonban létrehozza a megállapodásokat a közös hadügyministerium, amelynek 12. ügyosztálya köti meg a bérhizlalásra vonatkozó szerződéseket.« Ugyancsak ebben az újságban j elent meg egy másik közlemény, amely örömmel adta tudtul az ipari hizlalóknak, hogy a lerekvirált tengeriből bizonyos mennyiségek részükre ki fognak utaltatni. A t. minister ur közbeszólott, hogy ez 1916-ra vonatkozott. Természetes. De lia a rekvirálás — hogy a márczius 14-én, szerdán. t. ministerelnök ur kifejezését használjam — olyan szigorú és olyan krudélis volt, hogy a legutolsó faluban a legutolsó szegény asszonytól is elszedték a tengerit, pl. nekem az egész termésemet rekvirálták, ugy hogy még vetőmagot sem hagytak és a Közélelmezési Hivatalhoz voltam kénytelen fordulni — amely ügy ott ez idő szerint elbírálás alatt áll — a lerekvirált tengeri egy részének feloldása iránt, ha ez a rekvirálás ilyen krudélis volt másutt is, amint én tudom, (Felkiáltások a baloldalon : Mindenütt !) akkor meg kell konstruálnom mégis azt a folyamatot, hogy mi lett ezzel a rekvirált tengerimennyiségckkel. (Ugy van! a baloldalon.) Hogy 1915-ben mi lett, erre igazán nem helyezek valami nagy súlyt, mert az már elmúlt, de hogy mi lett 1916-ban, az a gazdák szempontjából igen fontos, (ügy van! balfelöl.) Mert ha a hadsereg önmaga állit fel sertéshizlalókat és önmaga hizlalja disznait, ezt nagyon szerencsétlen gondolatnak tartom, mert hiszen nem igen gondolnám, hogy a hadvezetőségben meglegyen ehhez a kellő szakismeret, (ügy van ! balfelől.) Ezt a kérdést egészen másképen kellene megoldani. A sertéshizlalás a sok százezer és millió gazdasági kisekszisztencziának, akiknek kenyérkeresői a hareztéren vannak, a legjövedelmezőbb mellékfoglalkozása volt. A magyar parasztnak ez volt a főjövedeimi forrása. (Ugy van! balfelől.) Aki csak kissé foglalkozott ezzel a kérdéssel, az tudja, hogy a kisgazda a maga üzemében sokkal könnyebben és olcsóbban hizlalhat, mint bármiféle központosított intézmény a világon, mert ő a hizlalásnál a maga háztartásának különben értéktelen mellékterményeit jól hasznosíthatja. (Ugy van! a baloldalon.) . Most előáll az a helyzet, hogy pl. az én községemben, mely 30.000 hold területtel bír s ahol azelőtt több ezer darab sertést hizlaltak, — nem egyes nagyvállalkozók, hanem ugy, hogy a makszimurii 100—150 darab volt — ma lehetetlen a sertéshizlalás. Hogy megy most a hadseregnek hússal és zsírral való ellátása? Először elrekvirálják azokat a sertéseket, melyeket hizlalná akarnak, felszállítják valahova, hova, nem tudom. Lerekvirálják a kukoriczát, a legnagyobb hatósági erőszakkal összegyűjtik és megint felszállítják egy központba. Erre nincs forgalmi akadály. A szén nem érkezik meg, de az ide vonatkozó diszpozicziók rendületlenül megérkeznek. A hatóság könyörtelenül Idállitja a közerőt és elszállítják. Hallottam, hogy altruisztikus alapon kötöttek a hadsereg zsir- és husszükségletének ellátására bizonyos szerződést. Nem ismerem azt, de anélkül, hogy bármi tekintetben prejudikálnék a későbbieknek, kérem a minister urat, hogy mivel e kérdés a magyar gazdatársadalmat pártkülönbség nélkül nagyon erősen izgatja, legyen szives e szerződést itt bemutatni, vagy legalább tartalmát velünk közölni, (Élénk helyeslés balfelől.) mert ennek ismerete nélkül nem vagyunk azon helyzetben, hogy ezt a súlyos felelősséget, mely minket