Képviselőházi napló, 1910. XXXV. kötet • 1917. márczius 3–április 12.

Ülésnapok - 1910-713

713. országos ülés 1917 márczius 14-én, szerdán. 89 nát és önmaguk pusztán egy szál ruhában, családjukkal teljesen vagyontalanul, kifosztva mentek el és amikor visszajöttek, egy feldúlt fészket, rettenetes romokat találtak. (Igaz! Ugy van! balfelől.) Nagyon jól mondja G-iindisch t. képviselőtársam abban a czikkben, amelyre czélozok, hogy ka lehetséges az, hogy Spitzmüller Ausztriában Galiczia és Bukovina regenerácziójának munkáját az összes pártok hatékony közreműködésével első politikai feladatának tekinti, ha lehetséges volt az, hogy a königsbergi katasztrófa alatt Poroszországban néhány rövid hónap alatt a romokból hatalmas uj é'et fakadt, akkor elsősorban azon t. képviselőtársaimnak, de pártkülönbség nélkül mindenkinek, kötelességünk követelni a kormánytól, hogy ne mérjen az erdélyi katasztrófával szemben azzal a sablonos szükkeblüséggel, amelyet, szerintem helytelenül, a ministerelnök ur a mulc évben a felvidéki betörés alkalmával felállított. (Helyeslés balfelől.) Ez nem lehetséges, mert hogyha egyszerűen csak a segély.tetszetős jelszavát fogjuk alkalmazni, akkor tényleg bekövetkezik — és ebben igazán nem kell várakoznunk arra a bizonyos történeti Ítéletre, amelyre t. barátom czélzott és amely, nagyon félek, tényleg nem lesz kedvező nagyon sokakra Erdélyben — az a helyzet, hogy az a tisztviselői kar, vagy az a székelység és szászság, amely épen hazafiságánál fogva legtöbbet szenvedett, 'a kellő anyagi és a kellő időben meg nem adott anyagi támogatás nélkül, egy olyan erkölcsi és anyagi elzülléSj alá kerül, amelyből azután később kimenteni teljes lehetetlenség. (Igaz! TJgy van! balfelől.) Ebben a tekintetben a gyors segítség elengedhetetlenül szükséges. Nem tudom belátni miért kell ezen a téren várakozni. Hiszen nem olyan nagy financziális összegekről van szó, nem olyan horribilis tételekről van szó és én azért minden jjártpolitikai vonatkozás nélkül, azt hiszem, összes ellenzéki t. képviselőtársaim nevében is a legnyomatékosabban kérem a kormányt, hogy ne kezelje az erdélyi kárpótlás kérdését sablonszerüleg, hanem a bis dat qui cito dat elvénél fogva utasítsa a közigazgatási hatóságokat a ' károk azonnali felvételére és a kártérítés folyósítására. (Helyeslés balfelől.) Respektálni akarván a t. ház határozatát, mely a mai ülés idejét megszabta, ezzel kapcsolatosan csak dióhéjba szorítom azon gondolataimat amelyeket bővebben akartam kifejteni az összes köztisztviselők anyagi helyzetét illetőleg. (Halljuk ! Halljuk!) Nincs nézeteltérés a tekintetben, hogy senki olyan súlyosan nem érzi a háborús konjunktúrák terhét, mint a tisztviselői kar, legyen az akár köztisztviselői' vagy magántisztviselői és a lateiner-osztály. (Igaz! JJgy van! balfelől.) Mikor tisztviselőről beszélek, természetesen beleértem a nyugdijasokat is, akik kevesebb fizetést élvezvén, lakbér nélkül még nehezebb helyzetben vannak, mint a tisztviselők. KÉPVH. NAPLÓ. 1910—1915. XXXV. KÖTET. És hogyha a háború folyamán a t. pénzügyminister ur, amikor a tisztviselői kar egyeteme egy 50%-os fizetésemelést kért, az állam financziális helyzetére való tekintettel ettől a követeléstől azzal a szerintem helytelen indokolással zárkózott el, hogy majd a háború után fognak a tisztviselői kar tarthatatlan helyzetén segíteni, akkor meg kell jegyeznerm hogy ez az érv ma már meg nem áll, mert ezt mondhatta a pénzügyminister ur teljes jóhiszeműséggel akkor, mikor azt hihette ő is, mi is, hogy a háború esetleg hónapok alatt bevégződik, de ma, mikor kétségtelen tény az, hogy a háborúnak minden súlya, a háborús drágaság, a pénz vásárlóerejének csökkenése elsősorban a magyar tisztviselői kart éri és sújtja, akkor egyszerűen nem lehet megmaradni azon a rideg fiskális állásponton, hogy majd a háború után fognak segíteni kívánni a tisztviselői kar helyzetén. (Igaz 1 Ügy van! balfelől.) Ez egy olyan veszélyes .játék a magyar tisztviselői karral, a magyar tisztviselői kar erkölcsi integritásával és azokkal a nagy, fontos állami érdekekkel, amelyek ehhez elválaszthatatlanul hozzá vannak fűzve, hogy most, az utolsó, a tizenkettedik órában — ne méltóztassék ezt ugy venni, hogy ez egy ellenzék padról jövő figyelmeztetés — minden magyar tisztviselőnek pártkülönbség nélkül latba kell vetnie minden erejét, hogy a kormánytól megkövetelje azt, hogy a legközelebb előterjesztendő indemnitási törvényjavaslat keretében a magyar tisztviselői karnak nyújtott fizetési segélyt emelje olyan fokra, amely legalább is azt az életstandardot biztosítsa neki, hogy önmagát és családját tisztességesen ruházhassa és ne kelljen éheznie. (Élénk helyeslés balfelől.) Ausztriában pl. az uj kabinet a közélelmezésen nem keresni akar, mint ahogy kces a magyar állam. (Ugy van! balfelől.) Rakovszky István : Hanem veszteni ! Mezőssy Béla : Spitzmüller pénzügyminister ur pedig, aki — van szerencsém őt hivatalos működéséből ismerni, megnézi a garast ugy, mint ahogy megnézi a magyar pénzügyminister — 300 milliót áldoz fel, ha nem is kizárólag e czélra, de az összeg java része erre a czélra is fog menni. Mi se büszkélkedjünk tehát azzal a czipőtalpaló bíróval, (Ugy van I balfelől.) — ha ugyan talpal még, mert nem igen hiszem, hogy legyen mivel — hanem adjunk neki oly tisztességes fizetést, amely átsegítse őt és a magyar tisztikart a megélhetés rettenetes gondjain. Mert játszhat-e szerepet az a 150 vagy 200 millió, amikor a háborúnak három vagy négy napja elemészti ezt az összeget? Oly produktív befektetés ez, amely elől elzárkózni erkölcsi lehetetlenség. (Ugy van ! balfelől.) A magyar tisztviselői kar különben is még békében is a legrosszabb helyzetben volt. Ez köztudomású. S noha rossz fizetése volt, a tisztség a magyar tisztviselői karban mindig együtt járt és jár a tisztességgel. És ma már ott vagyunk, hogy ez ország legelőkelőbb birái komoly tanácskozás tárgyává teszik, amint Simonyi-Semaclarn t. képviselőtársam jelezte, hogy mellékfoglalko12