Képviselőházi napló, 1910. XXXV. kötet • 1917. márczius 3–április 12.

Ülésnapok - 1910-711

52 711. országos ülés 1917 teremtsen a földön, hanem hogy az aranyat minél nagyobb mértékben összehalmozzák. Werner Sombart az auri saora íamest hangoztatja, die Maoht nach Geld und Gold, amely a rendes gazda­sági élet mellett megássa a maga medrét. Ennek különböző fokozatait emliti : először a rabló­lovagok intézményét, másodszor a kinosásást, har­madszor az alchimiát, negyedszer a különböző tervezgetéseket és protekcziókat, ötödször a köl­csönnel üző uzsorát. Aztán e hódítási vágy áthatja az egész gaz­dasági életet. Egy másik munkájában, melynek ozíme »Der Kapitalismus«, igy fejtegeti tovább e kérdést : »Damit tritt der Kapitalismus in die Erscheinung : jenes Wirtschaftssystem, das in wunderbar kunstvoller Weise dem Unendliehkeits­streben, dem Willen zur Macht, dem TJnterneh­mungsgeiste auch, und gerade im Gebiete der Anfangssorge für den TJnterhalt ein besonders fruchtbares Peld der Betätigüng findet.« Tehát az »Unendlichkeit« a jellemzője, a hatalom és pénz határtalan megkivánása. Azért mondja ugyanő, hogy a kapitalizmus nem élő személy, hanem abstraktum : »In dieser Abstraktheit des Zweckes liegt eben seine Unbegrenztheit. Midőn kapitalizmusról beszélek, e szót nem egyoldalú értelemben veszem. Van annak több­féle megnyilatkozása. Nem mondom, hogy a kapitalizmusnak, mint mmden gazdasági rendszer­nek, bizonyos időben ne lett volna meg a maga rendeltetése. A feudalizmusnak megvolt a maga czélja, a feudalizmus rendszere nélkül kultúránk nem tu­dott volna fejlődni és a feudalizmust a franczia forradalommal különösen a kapitalisztikus gazda­sági rendszer váltotta fel. Bizonyos ideig ez is telj esitette a maga feladatát azáltal, hogy a burzsoázi törekvéseiben a szabadság érdekeit szolgálta. De valamint a feudalizmus ideje letűnt és ha akkor egészen feudalisztikus irányban akar­ták volna tovább vinni a nemzetek belső politi­káját, akkor rablánczokat raktak volna a nem­zetre : ép ugy azt mondhatom, hogy amint a franczia íorradalorítaaal letűnt a feudalizmus kora, ugy a mostani világháború tulaj donképen a kapitalisztikus gazdasági rendszer csődjét jelenti. Ne mondja azt senki, hogy midőn mi ezt az állás­pontot foglaljuk cl, a bevett társadalmi rend ellen agitálunk. Hiszen, t. ház, ez a társadalmi rend, amely most Európában van, a legnagyobb anarchia (Ugy van ! Ugy van! balfelöl.) és nekem meg­győződésem, hogy a béke és az egyetértés Európába nem tér előbb vissza, mig a királyok és a nemzetek milliói meg nem találják a maguk eszét és ki nem dobják ezt a bálványt, amely uralkodók és népek közé furakodott, amely a harmóniát és az egyetértést megdöntötte és végveszedelembe sodor­hatja Európa kultúráját. Gróf Bethlen István t. képviselőtársam igen értékes beszédében az expanzív törekvésekre hi­vatkozott, amely törekvések a népek terjeszkedési vágyában nyilvánulnak meg. Hivatkozott egy márczius 12.-én. hétfőn. orosz lapra, gondolom a Ruszkoje Szlovora,—de hiszen mellékes, hogy melyik lap volt, amely, azt mondhatnám, hogy csaknem találóan is olyan em­berhez hasonlította Oroszországot, akinek keze­ujjai be vannak kötve, ugy hogy nem tud mo­zogni. Iparkodik azokon a kötelékeken keresztül törni, hogy egyik oldalon a Japán-tengerhez, a másik oldalon pedig a Fekete-, illetőleg a Földközi­tengerhez juthasson. Az az expanzív törekvés, hogy minden nép tengerhez juthasson, nézetem szerint jogosult, valamint »tengerre magyar* a mi jelszavunk is, de minden ország nem fekhetik ten­ger mellett, és valóságban nem'tudjuk megtenni azt a csodát, amelyet Shakespeare egyik drámá­jában véghezvitt, ahol Csehországot a tenger mellé helyezte, ámde azért igenis, ha jövőnk békéje szemünk előtt lebeg — sőt nekünk specziálisan magyar érdekből is — azt kell kívánunk, hogy minden nemzetnek legyen meg a maga útja a tengerhez, és ha nem fekszik a tenger mellett, nyíl­jék meg számára ez az ut a szabad kereskedelem által, mert csakis a szabad kereskedelem elvével biztosithatjuk a jövőben a népek harmóniáját, és együttes kulturális működését. (Helyeslésbalfelől.) E tekintetben tényleg más módunk nincs, mint csak az, amelylyel az illetéktelen ekszpanzi­vitásokat visszaszoríthatjuk. Mert igenis amennyire indokolt az, hogy minden nép termékei szániára. piaczot iparkodik teremteni, olyan indokolatlan, jogtalan dolog az, ha az egyik nép e czélból a másikat agyon akarja gázolni. Az egyik számára a szabadságot, a másiknak a jogot kell biztosita­nunk, mert ez az egészségtelen ekszpanzi vitás bizonyos tekintetben tönkre is teheti a nemze­teket. Ez hasonlókká teszi a nemzeteket a légnemű testekhez, amelyek m'nél nagyobb területet ipar­kodnak elfoglalni és ez által mindjobban veszítenek sűrűségükből és fajsúlyúkból, mert. amely nemzet csak az ekszpanz : v'tásra gondol, az szükségképen vészit a fajsulyából. Az ilyen egészségtelen ekszpan­ziv törekvések teremtik a nemzetek közti kollizió­kat, amelyek az érdekelt nemzeteket egyaránt gyengítik. E tekintetben nagyon érdekes az. amit Jaurés kevéssel halála előtt mondott : Midőn mi azt mondottuk, hogy Marokkó fegyveres el­foglalásával megnyitjuk Európa számára a- ver­sengések és ellentétek lánczolatát, akkor azt mondták nekünk, hogy mi rossz franczia hazafiak vagyunk, pedig nekünk volt igazán gondunk Francziaország jövőjére. Azonban ebben áll a mi felelősségünk. Midőn most más foglalásokról van szó — ő t. i. Bosznia-Herczegovinára is gondolt akkor — mi nem emelhetjük fel szavunkat. »A mások bűnét saját bűnösségünk tudatá­ban meg kell'bocsátanunk.* Tény az, hogy előbb Francziaországnak egészségtelen ekszpan­zivitása maga után vonta, mint Jaurés és nem­régiben épen Jaurés szavaira hivatkozva Saraill a »Ligue de droit de l'homme« főtitkára emliti, a franczia hódítási vágy felpiszkálta az olasz ekszpanzivitást, amely azután Tripolisz után kívánkozott; ez meggyengítette Törökországot és

Next

/
Oldalképek
Tartalom