Képviselőházi napló, 1910. XXXV. kötet • 1917. márczius 3–április 12.
Ülésnapok - 1910-711
4fi 711. országos ülés 1917 márczius 12-én, hétfőn. a békében főfontosságu kérdés volt a sokat vitatott aranyfedezet kérdése, amelyet minden ország máskép magyaráz. Megtaláljuk az érme-, illetve valutáról hozott törvényeinkben, hogy mekkora fedezetet kivan a papírpénz. Más az Németországban, más nálunk és más Angliában, de az átlagos nivó szerint az egyharmad fedezetet tartották elégségesnek. Azelőtt is voltak teoretikusaink, akik azt mondták, hogy ez tulajdonképen fikczió, mert hiszen egyharmadrésznyi aranypénzzel nem lehet háromszor annyi papirpénzt kifizetni és hogyha szupponálható volna az az eset, hogy egy szép napon egyszerre kívánják az összes bankjegyek beváltását, egyetlenegy állami bank sem volna abban a helyzetben, hogy valóságos aranyat adjon a papírjáért. Ez a nem várt és el nem képzelhető eset következett be a háború elején különösen Angliában. Ott a háború kitörésének első napján megrohanták az összes intézeteket és aranyat követeltek. Abban az országban, ahol a legkisebb bankjegy tudtommal öt font, ami 125 K-nak felel meg, megrohanták az összes bankokat, mire az angol kormány elrendelte az összes bankok bezárását három napra, és nevezték ezt Angliában bankers holiday, a bankárok szünnapjának és három nap alatt nyomattak tömérdek kincstári jegyet és elrendelték, hogy három nap múlva ne aranyat, de kincstári utalványokat adjanak a bankjegyek ellenében. Ez a tény igazolta, hogy tulajdonképen a papírpénz, a bankjegy végeredményben nem attól az aranytól függ a valóságban, mely annak fedezeteképen szolgál. Ezzel nem akarom mondani, hogy nem válik javára és nem jobb, mentül nagyobb az aranyfedezet, de azt mondom, hogy nem az az igazi fedezet, hanem beigazolódott, hogy a bankjegyeknek is az igazi fedezete az illető nemzet összvagyona, a nemzeti vagyon, mert odaállott Anglia az angol bank mellé, és saját nemzeti hitelével fedezte az angol bank jegyeit. Ugyanezt tettük mi, nem ily osztentative és kifejezetten, de végeredményben nekünk is azt kellett tenni, és ugyanezt tette Németország. Mást nem is lehet elképzelni. Végre is az aranyfedezeti reláczió a békében hovatovább bizonyos egyensúlyban tartható, mert gondoskodni lehet arany vételről egyrészt, másrészt nem bocsátanak ki a legálisan megengedettnél több papirpénzt. De mi történik háborúban, amikor az értékek egyszerre tízszeresen szökkennek fel először, másodszor a szükségletek horribilisán megnőnek? Mondjunk egy sémát: egy állam jegybankjánál van 2000 millió arany, kibocsátható a mi bázisunk szerint 5 milliárd bankjegy. De amikor az az évi bevásárlási szükséglet nem 5 milliárdot tesz ki, hanem a hadsereg részére szükséges 10 milliárd bevásárlás ós 10 milliárdot kell kiadni, mert a forgalom ennyit igényel, ezt evidenter nem lehet aranynyal fedezni, mert épen a háborúban nem lehet aranyat a külföldről szerezni, ennélfogva kétségtelenül előáll a diszázsió, amely az aranyfedezet és a kibocsátott papírmennyiség közt fennáll. De valósággal nem ugy van, mert hiszen a papírpénzen, amelyet kibocsátottak, valóságos értékeket kaptak, mert a háborúban az anyag, az élelmiszer, a fegyver nagyobb érték még, mint az arany. Hiszen ha arany van, de nincs élelmiszer, nincs honnan venni, nincs municzió, nincs anyag, hát aranynyal magával háborút vinni nem lehet. Tehát háborús időben a háborús szükségletek és értékelések mellett a papirinflácziónak, a papírtömegnek mégis van reális fedezete, mert hiszen azért is reális értéket adtunk. Kifelé természetesen nem fogja az ázsiót helyreállítani, mert a külföldön ez a pénz nem azzal az értékkel bir. A külföldi reláczióban mindig attól függ, hogy ugyanazt az árut külföldi pénzen ott mily értékben lehet kapni és mily reláczióban áll a mi pénzünkkel. Tehát nemcsak a különböző aranyfedezet differencziája adja a diszázsiót, hanem az, hogy az egyik országban van áru, a másik országban nincs. (Ugy van ! Halljuk ! Halljuk !) Mi akartuk korrigálni bizonyos mértékben a valutánkat, mert hiszen a kivitelnél arra törekednek, hogy mi az" áruinkért aranyat kapjunk, márkaértéket és ezzel véltük korrigálni valutánkat a márkával szemben. Sajnos, ez nem sikerült teljesen és nem is fog talán sikerülni, de meg vagyok róla győződve, minthogy nem valóságos értékdifferenczia, hanem látszólagos forog csak fenn, ennélfogva ez a diszázsió, ha fog is tartani rövid ideig, sohasem fog vezetni arra, amitől mindig féltek, amit az elébb jeleztem, hogy devalváczió fog beállni. Mindenesetre nagy próbára teszi a pénzügyi kormányzat és különösen az Osztrák-Magyar Bank előrelátását, tudását, hogy ennek áthidalását megtalálja és a béke után ismét kellő mederbe vezesse vissza, T. ház ! Méltóztassék megengedni, bár szerettem volna eg)» témánál maradni, (Halljuk I Halljuk I) de kénytelen vagyok egy más témára áttérni, amely szintén nagyon fontos, nagyon érdekes, t. i. a telepítés kérdésére. (Halljuk! Halljuk ! a bál- és a szélsőbaloldalon.) A telepítés kérdéséről Lévay t. képviselő ur nagyon érdekes előadást tartott és én arra nagy súlyt fektetek, mert már régebben foglalkoztam könyvével, amely 1907-ben nyomatott ki, nem mondom, hogy megjelent, mert sehol sem láttam, hogy megjelent volna. Baráti szívességből jutottam hozzá, de könyvkereskedésben nincs. Nagy súlyt helyezek pedig erre azért,, mert a mi közéletünk sajátságos dekadencziáját láttam abban, hogy nagy, értékes jelszavak mögé tökéletesen értéktelen és a jelszó valódi értelmét nem fedő törekvések jutnak érvényre, így a telepítések mögé belebujt minden oly irányzat, mely a nagybirtokok, másrészt az egyházi vagyon ellen összegyülemlett. Szívesen táplálták a szegény ember és a kis. ember földéhségét, irigységét, szóval, a nem neme-