Képviselőházi napló, 1910. XXXV. kötet • 1917. márczius 3–április 12.

Ülésnapok - 1910-720

«2Ö 7'2ö. országos ülés JÖ]f márczius 23-án, pinlekett. senki sem kívánja, mindenki várja ennek enyhü­lését a háború megszűnésével, (ügy van I a szélső­haloldalon.) De hol lesz akkor az a jövedelem­többlet, amiből ezeket az óriási, terheket fedezni fogjuk? Ennek forrásait sehol sem látjuk. Azt sejtjük csupán, hogy az élet a háború után talán még nehezebb lesz, aligha tudunk majd megfelelő munkát adni minden munkáskéznek. Pedig ha nehéz volt eddig is megélni Magyarországon a munkáskéznek, akkor a háború után még nehezebb lesz. Ezért áll előttünk a kivándorlás réme. (Ugy van! baljelöl.) Pedig mennyi munkáskéz vész oda a háborúban, ha ezt még a kivándorlás is növelni fogja, akkor szomorúan fog kinézni a magyar gazdasági élet. (ügy van ! baljelől.) Ezek a terhek pedig nem átmeneti ter­hek lesznek. (Ugy van! balfelöl.) Amint az előbb is__emlitettem, sohasem fogjuk ezeket ki­fizetni. Öröksége lesz ez a következő nemzedé­keknek; emléke ennek az esztelen korszaknak, (Ugy van! balfelöl.) amikor egész Európa né­pei összegabalyodtak annak a bolond irigység­nek a révén, hogy egyik a másiknak a szájából a falatot hogyan üsse ki. Vannak azonban olya­nok is, akik örülnek ennek a háborúnak; van­nak ennek a háborúnak hiénái, akik zsebelnek, akik meggazdagodnak, de ezeknek kedvéért há­borút folytatni nem lehet. (Ugy van! a szél.sö­baloldalon.) • Akik igy a háborúból hasznot húz­nak, azok egyúttal rendesen kitalálják annak is módját, hogy a harcztérről távoltartsák nem­csak magukat, hanem még a hozzátartozóikat is, megtalálják a megfelelő jogezimet a felmen­tésre. Reméljük, hogy Hazai Samu az ő uj hi­vatalában majd kipiszkálja őket, (Helyeslés bal­felül.) de lehet az is, hogy elmegy ő is mellet­tük s hagyja őket tovább is dolgozni. Hazairól eszembe jut a hadsereg vezető­sége is. (Halljuk! Halljuk! a szélsöbaloldalon.) Ezt a hadvezetőséget soha senki jobban nem jellemezte, mint Windisch-Grätz herczeg t. kép­viselőtársunk egy zárt ülés alkalmával, aki ki­mutatta ennek a hadvezetőségnek teljes tehe­tetlenségét, amelynek munkája nem dicsőség, hanem szégyen a nemzetre, a monarchiára. (Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Szerettem volna, ha ez nyílt ülésben történik, mert elvégre nem mindegy, hogy tudja-e ezt a nemzet, vagy nem ? Ez az osztrák rendszer reánk nézve meg­alázó is volt, anyagilag káros is volt. Nem akarok itt részletesen kitérni erre, csak rámu­tatok arra, milyen fejetlenség, milyen össze­visszaság uralkodik a katonai intézményeknél is és mennyi kárt szenvedünk általa. Csupán ló­állományunk veszélyes leapadására mutatok rá. 1912-ben hozott a képviselőház egy törvényt, amelynek értelmében rendszeresítették a katonai nyilvántartó hivatalokat, oly czélból, hogy ez a lovakat összeírja, osztályozza és felbecsülje. Ezekhez fordult a hadvezetőség, ha lovakra volt szüksége. Ezek ismerték kerületeik lóállo­mányát, a birtokosok viszonyait és meglehetős kímélettel bántak el a tulajdonosokkal, mert nem onnan vették el, ahol csak egy vagy két ló volt, hanem onnan, ahol jutott is, maradt is. Ebbe azonban nem tudott belenyugodni az u. n. lóavató-bizottság, egy előbbi törvényen alapuló" intézmény, amelynek vezetője, rendesen egy ezre­des volt. Ezek, hogy mellőzve ne legyenek, en­gedélyleveleket adtak ki bizonyos kupeczeknek arra, hogy nyilvántartási lappal ellátott lovakat adhassanak, vehessenek. Ezek aztán megvették a becsáron a lovakat a tulajdonostól, aki ugy gondolkozott, hogy inkább adja a kereskedőnek, aki azonnal fizet, mint a hadvezetőségnek, amely később fizet. A kereskedők azután felvezették a lovakat a lóavató-bizottságnak és kétszeres áron adták el a kincstárnak, de adtak el lovakat Németországnak, Romániának és Olaszország­nak is. Mikor aztán jött a hadvezetőség és szük­sége volt lovakra, a lónyilvántartó tisztek -fel­hívták azokat a bizonyos lovakat, amelyeket be kellett volna szolgáltatni, a lovaknak azonban már csak hűlt helyét találták. A kupeczek el­adták azokat a lóavató ezredes engedélyével. Sok ló jutott igy ellenséges kézre, Németország pedig összevásárolta a hasas kanczákat is, hogy lőállományát a jövőre biztosítsa; nem lévén ugyanis lótenyésztő állam, már a háború első tartama alatt igénybevette lovait. Mikor aztán nálunk további lószükséglet merült fel, meg kel­lett támadni a mezőgazdasághoz szükséges ló­állományt. Az orosházi állomáson a háború előtt 11.000 ló volt, most nincs csak 3—4000. (Igaz! Ugy van! balfelől.) Lehet-e ezzel a lóállomány­nyal 11.000 ló munkáját végeztetni ? Ugye nem lehet. Épen ezért a mezőgazdaságnál nagy aka­dályokkal kell megküzdeni. Mindezt annak tulaj­donítom, hogy ezek a lőnyilvántartási és lóavató­bizottságok a császári és királyi hadvezetőség alá tartoznak. A magyar kormánynak ebbe semmi beleszólása nincs. Pedig ha önérzete van, nem tűrheti el, hogy a katonaság rendelkezzék egész mezőgazdaságunk felett! (Helyeslés bal­felöl.) Az a katonaság, amely a mezőgazdaságot és annak szükségleteit nem ismeri. Arra kérem tehát a t. kormányt, hogy szerezzen magának tájékozást és ingerencziát ezekre a dolgokra. Emeljen óvást a lóanyagunk pazarlása ellen és gondoskodjék, hogy a lóanyagunk csak a leg­szükségesebb esetben és mértékben vétessék igénybe, különösen szövetségeseink részére. (He­lyeslés balfelől.) Talán nevetséges ez a kérésem, mert egy­szer már a kormány feljajdult amiatt, hogy nem képes a lovak hátralékos árát sem kifizet­tetni. Hát akkor hogy tudta ezt a kérdést megfejteni. De ennél is nagyobb fejetlenség van a gabonarekvirálásnál. (Helyeslés bal felöl.) Egyet­értek az Országos Gazdaszövetség beadványával abban, hogy tűrhetetlen az az állapot, hogy a kisgazda gabonáját a Haditermény Részvény-

Next

/
Oldalképek
Tartalom