Képviselőházi napló, 1910. XXXV. kötet • 1917. márczius 3–április 12.

Ülésnapok - 1910-720

12Ö. országos ülés Í9Í7 megszünteti üzemét, semmi nyeresége nem lesz. (Igaz! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Ha valami hasznot lát, feltétlenül űzni fogja tovább. Láttuk, hogy a háborút megelőző időben sem csurgott aranyfolyam a zsebükbe, mégis dolgoztak. En nem mondom, hogy a háború alatt csak annyi jövedelmük legyen, mint azelőtt, megengedhetőnek tartom, hogy ők is nagyobb haszonnal dolgozhassanak most. Ez lehetséges ármákszimálással is és biztos vagyok benne, hogy egyetlen gyár sem fogja üzemét beszüntetni, ha most csak valamivel nagyobb haszonnal dolgozhatók, mint a háború előtt. Igaz, hogy rna már az ármakszimálás szintén későn jön. Ma már egyesek annyira megszedték magukat az u. n. ipari és kereskedelmi uzsora révén, hogy könnyen mondhatják az árszabályozó hatalomnak : ám tessék, én megélek a magam emberségéből gyár és foglalkozás nélkül, (ügy van! a szélsőbaloldalon.) üzd te ezt a mesterséget, ha engem szabályozni és a szabad kereskedelemben korlátozni akarsz. Azután mások részéről is bizonyos neheztelés támad, akik nem kerestek még olyan sokat és azt fogják mondani, miért engedtetek eddig másoknak rettenetes hasznokat összekaparintani és miért zártok el minket annak lehetőségétől. De, mikor országos érdek láelégitéséről van szó, akkor nem lehet egyesek neheztelésével számolni. Ma már nem is szeretnek beszélni a befektetett tőke 5—6— 10%-os hozamáról, hanem 100—200—1000%-os hozamáról nemcsak álmodoznak, hanem azt meg is csinálják. A lehetőség megvolt hozzá. Egyeseknek alkalma és módja volt ilyen szertelen nyereségekhez jutni, ez a nyerészkedés azonban az élet rendkívüli megdrágításához vezetett, — ezzel szemben a fogyasztóközönség érdekében eddig semmi intézkedést nem látok arra nézve, hogy a fogyasztóközönség honnan teremtse elő azokat az összegeket, melyek a mindennapi életszükséglet kielégítésére szolgálnak. Súlyosan érinti ez különösen az intelligens osztályokat, a fiksz fizetésre utalt köztisztviselőket, magántisztviselőket és tanítókat. (Igaz ! Ugy van ! a szélsőbaloldalon.) Teljesen csztozom abban a felfogásban, amelyet Benedek János t. képviselőtársam előadott, aki nagyon szépen ecsetelte azokat a szomorú viszonyokat, melyek között a szegény tisztviselő és a tanító él. Magam is hozzájárulok ahhoz a kérelemhez, hogy az állam a lehető legnagyobb segítséget nyújtsa ezeknek a tisztviselőknek, mert az a 15—30%-os drágasági pótlék a kevés alapfizetés mellett nem elég ahhoz, hogy tisztességesen megélhessenek belőle. Kénytelenek adósságot adósságra halmozni, ha ugyan kapnak kölcsönt, vagy tengődni és éhezni. Mindazoknak, kiknek fizetése a 2000 koronán alul van, legalább 100%-ot adnék drágasági pótlék gyanánt. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Ez a legkevesebb, amit tehetünk érettük, mert, ha már szűkmarkú is a kormány a nagyobb fizetésüekkel szemben, azok ezekben a nagy és nehéz időkben talán még korlátozhatják igényeimárczius £3-án, pénteken. älö ket, de a kisebb fizetésüeknél a beosztás a tisztességes megéléshez teljesen lehetetlen. Talán azért nem nyújtott a kormány nagyobb segítséget, mert azt hitte, hogy a háború tartamára elég lesz a kisebb segítség, a háború azonban hosszú tartamú, amilyenre senki sem gondolt. Ha lehetséges is egy pár hónapig nélkülözni, az életszükségleteket redukálni, de minden hur elszakad, ha túlságosan feszitik; az éhezést, a nélkülözést végre mindenki megsokalja s a legnagyobb elégedetlenség és elkeseredés kél a nyomán. (Igaz ! ügy van ! a szélsőbaloldalon.) A jövő anyagi gondjaival való küzdelem sem kecsegtet valami kedvező kilátással. Tettek számítást itt a j)arlamentben hivatalos egyének, kint magánemberek, vájjon mennyi adóssága lesz a háború folytán a magyar államnak. (Halljuk! Halljuk! balfelől.) Körülbelül megegyeztek abban, hogy 30 milliárd fogja nyomni az államháztartást a háborúból kifolyólag. Ennyi milliárdról eddig az emberiségnek talán fogalma sem volt. Most csak ugy hullanak nyakunkra a milliárdok, de nem azért, hogy elköltsük, hanem hogy megfizessük azokat. Azzal azonban tisztában vagyunk, hogy ezeket az adósságokat soha nem fogjuk megfizetni, de ezeknek kamatját fizetni kell. Ez a kamat körülbelül két milliárd évenkint, több, mint évi összes államháztartási bevételünk ; tehát ha ezeket a kamatokat is akarjuk fizetni az eddigi háztartási kiadásokon kívül, épen kétszer annyit kell bevennünk az állam jövedelmeképen, mint eddig. (ügy van ! a szélsőbaloldalon.) Tudjuk, hogy ezt nem fogja helyettünk fizetni sem a franczia, sem a muszka, sem az angol, sem más idegen náczió, ezt csak nekünk kell kiizzadnunk valahonnan. Látunk-e azonban valami intézkedést arra nézve, hogyan fogjuk elviselni ezt a nagy terhet anélkül, hogy államháztartásunk összeroskadjon? Az előjele már jelentkezik. Eletbeléptették a hadiadót, a jövedelmiadót, a vagyonadót, a monopóliumok árát felemelték, de még jobban fel fogják emelni, el lehetünk rá készülve, hogy csinálnak uj monopóliumokat, az életet minden vonalon megdrágítják. De ezzel szemben ki biztosítja számunkra a megfelelő keresetet vagy jövedelmet, amelyből majd fizetni bírunk? Erről még soha nem volt szó ebben a parlamentben, nem kaptunk előterjesztést vagy tájékoztatást a minister részéről sem, csak arról, hogy mennyire leszünk megterhelve. De nem mindenki volt ám hadseregszállitó, hogy alapot teremthetett volna magának a jövő óriási terhek viselésére. Ha ezeket a terheket viselnünk kell, megfelelő jövedelemről is gondoskodni kell. Ki biztosit bennünket csak arról, hogy pl. a háború után megmaradnak a mostani gabonaárak, az ipari árak, mert ez esetben még talán ki lehetne uzsorázni a nemzettől nagy összegeket. De a háború után meg fog nyilni a világkonkurrenczia. Nem is volna jó, ha ez az óriási drágaság a háború után is így fenmaradna. Ezt, azt hiszem, közülünk