Képviselőházi napló, 1910. XXXIV. kötet • 1917. február 5–márczius 2.
Ülésnapok - 1910-709
709. országos ülés 1917 genis, a fogyasztási képesség emelkedése okozza nagy részben ezt az importot, de épen ez mutatja, liogy nincs kiegyenlítődés, ha van is fejlődés, de. az nem egészséges, ez a fejlődés nem tud lépést tartani, hanem elmarad a fogyasztási képesség emelkedése folytán. És már most azzal a szólammal szemben, hogy hiszen egészen egészséges helyzet az, hogy Ausztria hozzánk iparczikkeket hoz, mi pedig Ausztriába agrár-termékeket viszünk, legyen szabad a következőket elmondanom, Ausztriának piacza a mi nyersterménykivitelünk számára szűkül, szűkül azért, — nem mondom, hogy meg fog szűnni; egészen nem fog megszűnni, Ausztria mindig importra fog szorulni — de szűkül az osztrák mezőgazdaság nagymérvű intenziv fejlődése folytán, (ügy van 1 a bal- és a szélsőbaloldalon.) De Ausztriában addig, mig nálunk Magyarországon 1900—1914-ben a búzának átlag 12 és rozsnak átlag 11 métermázsa termése hektáronként jóformán stagnál, (Igaz! ügy van! a baloldalon.) addig Ausztriában a búza termése 12.76-ról 19.61-re, tehát majdnem 7%-kal emelkedett és a rozstermelés ennek megfelelően. Ép ugy az állatokban. A lóállomány, melyben leginkább vagyunk Ausztriának felette, Magyarországon 1890-től 1910-ig 43.000-rel emelkedett, Ausztriában ugyanezen idő alatt 354.000rel. Sertésekben óriási fölényben voltunk. 1895-ben volt 7,300.000, 1911-ben 7,600.000 ; Ausztriában 1890-ben 3,500.000, 1910-ben 6,400.000, tehát majdnem megkétszereződött. Azt látjuk ebből, hogy a mi mezőgazdasági kivitelünk területe Ausztriában szűkül, Ausztria kivitele pedig iparczikkekben hozzánk kitágul, szóval nem kiegyenlítődési proozesszus folyik itt le, (Igaz! ügy van ! a baloldalon.) hanem ellenkezőleg, abszolút fejlődés mellett a relativ fejlődés tekintetében mindinkább elmaradunk Ausztriától. Ez a tiszta igazság. Ezen az akpon nem lehet az eddigi közgazdasági rendszernek fentartása és üdvös volta mellett argumentálni. (Igaz! ügy van! a baloldalon.) Mélyen t. ház ! Ezekkel az adatokkal meg akartam alapozni azt, amit mondandó leszek. (Halljuk ! Halljuk ! balfelöl.) Én ebből — nagyon szerény akarok lenni — semmi mást nem akarok levonni, mint azt, hogy a legkomolyabban vitatható, a legkomolyabban vitatandó kérdés az, vájjon a mi vámközösségi rendszerünk Ausztriával fentariható-e, vagy sem. Egy nagy elhatározás az, mely előtt a nemzet áll. Már most ezt a kérdést a nemzet elhatározásától elvonni, azt egy ma már a nemzeti akarat ekszpoziturája szempontjából teljesen a levegőben lógó zárt társaságnak titkos elhatározásával megoldani és a nemzetnek mintegy hurkot a nyakába vetni, ez mélyen t. ház, olyan eljárás, melynek jellemzésére az én szokott parlamenti szótáramban nem találok megfelelő kifejezést. (Élénk helyeslés a bal- és a szélsőbaloldalon.) Mivel indokolják ezt meg ? Azzal, hogy nem lehet esetleg lemaradnunk azokról a nagy elhatámárczias 2-án, pénteken. 555 rozásokról, amelyek a közgazdasági téren nemzetközileg a békekötéssel egyidejűleg fognak létesülni. Megindokolják azzal, hogy hiszen a végleges döntést ők is óhajtják, de csak óhajtják, a majdan megválasztandó népképviseletre bizni. Megindokolják végül azzal, hogy nekünk, Ausztriának és Magyarországnak tisztában kell lennünk egymásközt, mert tisztába kell jönnünk Németországgal, Németországgal pedig csak ugy jöhetünk tisztába, ha egymásközt tisztában vagyunk. Ha ez igy van, akkor az én első válaszom erre az : ha ez igy van, akkor lépjenek elő azzal, mik azok a megállapodások, melyeket létesítettek. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Mert ha igy volna is, akkor is el volna gondolható az az eljárás — akkor is helyteleníteném — hogy e megálmodásokkal a parlament elé jönnek, hogy másnak hiányában legalább ez a gyűlés szóljon hozzá, vagy legalább a közvélemény széles rétegei hozzászóljanak, hogy micsoda megállapodásokat létesítettek Ausztriával, mielőtt azoknak a Németországgal létesítendő megállapodás alapjául való felhasználásával a jövendő országgyűlésnek kezeit jogilag nem, de tényleg megkötötték. (Igaz ! Ugy van !) Akkor is ez volna az egyetlen követendő eljárás s ezzel enyhülne a felelősség. De mikor ily sorsdöntő kérdéssel állunk szemben, mikor egy gazdasági rendszer föntartásáról van szó, sőt nemcsak föntartásáról, hanem annak az eddig szokásos tíz év helyett húsz évre való prolongálásáról, tehát majdnem állandóvá és véglegessé tételéről gyakorlatilag, amely rendszer ellen oly súlyos kifogások emelhetők, amelylyel szemben nem politikai pártok, hanem szakkörök, nagy érdekcsoportok, a legsúlyosabb aggodalmakat adatszerüleg hozzák föl, mikor ilyen legalább is kontroverz sorsdöntő kérdés eldöntéséről van szó, hogy akkor dodonai orákulumszerü nyilatkozatokba burkolt titokzatossággal egy parlamenti alap nélkül szűkölködő kormány titkos egyezményeket kössön, ezekkel a titkos egyezményekkel a nemzet szabad elhatározásának prejudikáljon, azután a nemzetet egy fait accompli elé állítsa, — igyekezzünk csak egy kissé elfogulatlanul erről a helyzetről gondolkodni — képzelhető-e akkor, hogy ebbe belenyugodjék a nemzetnek az a része, mely mélységesen meg van győződve, hogy közgazdasági helyzetünk alapjait meg kell másítani, mely mélységesen meg van győződve arról, hogy közgazdasági önállóságunk létesítése nélkül olyan iparfejlesztés, mely lépést tart népességünk emelkedésével és fogyasztási képességünkkel, nem lehetséges, — mert emellett a többtermelés chimära mindaddig mig kivitelre, tehát eksztenzive vagyunk kénytelenek termelni — képzelhető-e az, hogy ebbe belenyugodjék a nemzetnek az a része, mely arról van meggyőződve, hogy itt a koczka rázatik Magyar ország közgazdasági jövője, Magyarország megélhetése felett ? (Elénk helyeslés a baloldalon.) önök azt mondják, ne nyugodjék bele, mi azért szavazunk és elhatározzuk a dolgot. Most nem erről van szó. Most olyan időket élünk, hol 70"
