Képviselőházi napló, 1910. XXXIV. kötet • 1917. február 5–márczius 2.

Ülésnapok - 1910-694

42 694. országos ülés 1917 február 6-án, kedden. az utolsó felvonás aktorfc és nézőt egyformán a legnagyobb idegfeszültségben tart. De, sajnos, ma már nincs is nézője ennek a tragédiának. Hiszen mindenki részes ebben a világnyomorban és szenvedésben ; hiszen úgyszólván a földkerekség minden állama és népe, az egész emberiség benne van, részesévé vált ennek a nagy kavarodásnak. A küzdő felek végső elkeseredéssel akarják kicsikarni a diadalt ellenfelük fölött. Mindenki, aki meg bírta őrizni józanságát, higgadtságát a nemzetek közt szított gyűlölet ideológiájában, akiben megmaradt az emberiség közössége iránt való érzésnek egy paránya., azzal a szomorú szívvel és felessel tekint a közel jövendő elé, hogy nemcsak két kimerülten vonagló ellenfélre fog a béke napja rávilágítani, hanem egész Európa emberfaji és gazdasági roncsaira s egy hatalmas kultúrának törött cserépdarabjaira. (Ugy van! Ugy van! baljelül.) S ennek a borzasztó háborúnak 31-ik kónaj> jában jön a magyar kormány hálás kegyelettel az elhalt hősök emléke iránt. Helyes, t. ház ; babért és emléktáblát a hősöknek, akik elestek s akiknek köszönhetjük, hogy mi itt erre a széninségre nem mutató és az ország közállapotaival kiáltó ellentétben álló luxuspalotában kényelmesen ülésezhetünk, — jön a kegyelettel, amelylyel mink is szívesen adózunk elhalt hőseink iránt, hiszen igazán nemzeti imádságos könyvnek nem ajánlhatok jobb olvesmányt, mint a veszteségkimutatások sürün beirt lapjait. (Ugy van ! Ügy van! balfelől.) De, t. ház, nincs az az özvegy, akiben az életenergiának egy szikrája lappang még, aki hacsak valamit is remél a jövendőtől, merő siránkozással töltené el idejét. Az az özvegy, mig félkezével rózsát dob elesett férjének koporsójára, a másikkal féltőén vonja össze a kendőt kis árvájának nyakán, hogy megóvja őt a tél hideg szelétől. (Tetszés a baloldalon.) Ezt a szerető gondoskodást az életben maradottak, a nemzet árvái iránt, ezt nem látjuk a kormánynak sem eboől a javaslatából, sem egyetlen más intézkedéséből. Mert, t. ház, ennek a nemzetnek árvái vannak. Árvája mindenki : a fronton küzdő katona és az itthon maradt dolgos kéz ép ugy, mint az elhaltak hozzátartozói. Azt az éles és bántó disztinkcziót megtenni ma, uraim, amikor még dul a háború, amikor még a legnehezebb, legfárasztóbb szolgálatokat követeli meg az államhatalom az egyestől, — ma tenni meg ezt az éles disztinkcziót elhalt és élő hősök közt : nem jogos, nem észszerű és — hogy a túloldalról vegyem a meghatározást — nem Ízléses dolog. (Mozgás jobbfelől.) önök mondták odaát, hogy ízléstelen dolog népjogokról beszélni és követelni a választói jog megadását a világháború alatt. Nos, ha önök igy szólhattak, viszont ón a népjogok nevében merem odavágni önöknek, hogy ilyen hangon beszélni a népjogokról Ízléstelen dolog. (Zaj jobbfelől.) Méltóztassék nekem megmondani, hogy vájjon csak az-e a hős, az a szegény, aki talán csak rövid ideig volt a fronton és akit egyszerűen mellbevágott az ellenség buta golyója? De az, aki még tovább ott van, aki talán két-három évig a legemberfelettibb küzdelmeket áUja ki és a végén csak bénán, csak vakon, vagy tüdővészesen, esetleg egészségesen talál hazajönni : az nem hős? (Ugy van! a baloldalon.) Vagy nem hős-e az a hadimunkára kötelezett polgári munkás, aki esztendők óta, családi tüzheljrétől elvonva, hóban, esőben a hadsereg érdekében dolgozik? De nem hős-e minden itthonmaradott dolgozó ember, nem hőse, mártirja-e ennek a háborúnak? (ügy van ! balfelől.) Es nem érdemlik-e meg és nem jogosan követeljük-e a részükre, hogy a megélhetésükről, a jövendőjükről és a jogaikról méltóztassanak gondoskodni? Héderváry Lehel: Ne márványtáblákkal! Nagy Vincze: Ezek a hősök, fronton küzdő és itthon dolgozó hősök nem szorulnak-e rá arra, hogy létfeltételeik megjavításáról már most, a háború alatt gondoskodjunk, amikor ráérünk gondoskodni sok nem égető kérdésről is? Hát nem aktuális-e ennél a témánál, amikor dicsőítő szavakkal a hódoló elismerés koszorúját fűzi a kormány katonáink feje köré, hogy akkor azokról a katonákról, azoknak családtagjairól ne csak a szavak üres virágaival, hanem intézményesen, a tettek, az mtézkedések, a törvények erejével gondoskodj mik? (Igaz! Ugy van! a baloldalon.) És amikor az ellenzék ebben a vitában a népjogokért és sürgős szocziális intézkedésekért emel szót, akkor olyan inszinuáczióval illetni őt, hogy ez ízléstelen : ez, valljuk meg uraim, igazán csak a mai elmaradt gazdasági és politikai rendszer, e bukásra megérett középkori rendszer hangjára, | a dolgozó néppel szemben érzett uri dölyfére jellemző. (Igaz ! Ugy van ! a baloldalon.) Héderváry Lehel: Feudálisok ! Nagy Vincze : Én nem adok igazat Jaczkó Pál t. barátomnak, aki a szív kérdésének tekinti, hogy a választójogot megadjuk a hősöknek. Ilyen kérdésben talán rosszul appellál a többség szivéhez. De én az ész kérdésének, a belátás kérdésének mondom ezt. A belátás kérdése, hogy a sokat, de soha eleget nem hangoztatott érvek alapján végre belássák önök, hogy igenis, minden XX. századbeli czivilizált államban az állam minden becsületes, felnőtt tagjának minimális joga az, hogy az államéletben legalább azzal a közvetettséggel vegyen részt, hogy a képviselőválasztásokon titkoson leadja a maga szavazatát. (Igaz ! Ugy van ! a baloldalon.) Ez nem ajándék, t. képviselőház ! Sui generis emberi jog, amelyet ideig-óriág meg lehet tőlük vonni, de letagadni soha. (Ugy van! balfelől.) önök, mélyen tisztelt uraim, odaállanak a demokráczia világszerte diadalmasan hódító útjába akadályként. Engedelmet kérek, mosolyogni merek ezen, mert egy nagy világfolyamatnak, az emberiség törvényszerű fejlődésének az útjába * akarnak állani. (Ügy van ! balfelől.) Odaállítják