Képviselőházi napló, 1910. XXXIV. kötet • 1917. február 5–márczius 2.

Ülésnapok - 1910-704

3&6 704. országos ülés 1917 február 24-én, szombaton. ahhoz a teóriához fordul, hogy az iparczikkeket makszimálni egyáltalán nem lehet. Nagyon messze vezetne, ha arról akarnék beszélni, vájjon tényleg lehet-e, vagy nem lehet-e az iparczikkeket makszimálni? (Halljuk/ Halljuk ! a bal- és a szélsőbaloldalon.) Nem térek erre a témára, de annyi egészen bizonyos, hogy makszimálás nélkül is lehetett volna szabályozni az iparczikkek árát, inert a kormánynak elég eszköze áll rendelkezésre, hogy mérsékelje azt az étvágyat, amely nem elégszik meg a normális nyereséggel, hanem mindenáron milliós háborús nyereségre akar szert tenni. Mert hiszen először is, ha megvalósítja azt, amit a német kormány mindjárt a háború elején tett, amikor kimondotta, hogy kereskededni czikkekke] csak annak szabad, aki igazolja, hogy addig is hivatáson kereskedett azokkal a czikkekkel, máris segített volna, (Ugy van! a bal- és a szélsöbaloldalon.) Miért nem esinálta ezt a kormány? Hiszen hány zugbörze, hány galioziai kereskedő és hány konjunkturális kereskedő nem tudott volna lélegzethez jutni, ha a hatóságok kezében van a fegyver, egy rendelet, egy törvény alakjában, amely megtiltja a kereskedést mindazoknak, akik hivatásszerűen azzal nem foglalkoztak addig. Ha a kereskedelem ellen hangok hallatszanak az országban, akkor a kereskedelem képviselői mindig disztingválnak. Azt mondják, az a vád, amely felhangzik, az áll az illegitim kereskedelemre, de nem áll a legitim kereskedelemre. Ök tehát azt mondják, hogy ha van hiba és bün, ha van a kereskedelem körében árdrágitó tendenezia, azt az illegitim kereskedelem okozza. Nem kutatom, hogy a legitim kereskedelem teljesen mentes-e a hibától. Igaz. hogy épen a mai napon láttam egy gyógyszertárban egy darab szappant, amelyre be volt nyomtatva, tehát a gyártásnál ez volt az ára. hogy 14 fillér, és mikor kértem, akkor ."} korona 50 fillérért adták ide. Én azonban nem keresem, vájjon illegitim kereskedelem volt-e az árdrágitó, de annyi bizonyos, hogyha a kormány a német kormányt követte volna legalább abban, hogy az illegitim kereskedelmet lehetetlenné teszi eleve, akkor bizonyos, fokban sikerült volna mérsékelni az árakat. A másik, amit tehetett volna makszimálás nélkül is, amit ugyancsak a német kormány tett, hogy árvizsgáló bizottságokat létesített volna, (Ugy van ! a bal- és a szélsöbaloldalon.) Hogy ha az árvizsgálóbizottságokban a tagok nem ugy vannak, mint a központokban, hogy minden központ semmi más, mint annak a trustnak, annak a kartellftak, annak a nagy banknak ckszpoziturája, hanem hogy ha az árvizsgáló bizottságban, ugy, mint Németországban, részes lehetett volna a fogyasztó, a termelő, a lateiner, a munkás, a gyáros, a kereskedő, egy szóval a társadalom minden kategóriája képviselve lett volna, méltóztassék elhinni, hogy ez is lett volna egy eszköz, hogy az árdrágítást kissé mitigálja. (Ugy van ! a, szélsőbaloldalon.) De ezen túlmenve, a kormán)' a legtöbb iparvállalatot szubvenezionálja, a legtöbb nagy vállalatnak vasúti refakeziái vannak. Azt hiszi a kormány, ha adott esetben a szubvencziót megvonja, a refakeziákat visszavonja, az illető árdrágitó iparvállalatot a hadiszállításokból való kizárással büntette volna, ez nem hatott volna mérséklőleg az étvágyra, amely annyi gazdasági eksziszteneziát követelt áldozatul ? Egészen bizonyos, makszimálás nélkül is a kormánynak igen sok eszköze lett volna rendelkezésérc hogy az ij^ari czikkekkel űzött áruuzsoráknak gátat vessen, nem az eszköz hiányzott, hanem a sziv és akarat. Mert a kormánynak sokkal fontosabb volt azoknak a barátsága, a bankok, a plutokráczia barátsága, mint a milliók érdeke, (Ugy vau I a szélsőbaloldalon.) Említettem, t. ház, azt, hogy a banktőkének és a plutokrácziának képviselőivel sürün találkozunk itt a házban is. Miután itt egy időben meglehetős objektív hangulat uralkodott a bankokkal, a banktőkével szemben és voltunk egynéhányan, akik ismételten hangoztattuk, hogy a kormánynak itt tennivalója van, egyik t. képviselőtársunkvédelmébe vette a bankokat, a banktőkét, azt mondva, hogy végtére ily szenvedelmeseknek látszó kritikák még sem igazságosak, mert hiszen a banktőkének ez az ország igen sokat köszönhet, pl. köszönheti az ipart, mert azt mondja, az iparfejlődés terén hervadhatatlan érdemeket ért el Magyarországon a bank. Én nem tartozom azon naivak közé, kik önzetlenséget tételeznek fel a banktőkéről és egyáltalában a tőkéről. Én azt vallom, hogy a tőke mindig odamegy, ahol nagyobb hasznot érhet el. És ha volt idő Magyarországon, amelyben ugy látszott, hogy az iparban jobb konjunktúrák következnek és az a tőke jobban fog jövedelmezni, mely az iparba lesz invesztiálva, akkor természetes, hogy a banktőke sietve vetette rá magát az iparra. Ott van pl. a malomipar. Azt nem kellett a bankoknak megteremteni Magyarországon. A nialomijjar meglett, azt megcsinálták, de mihelyt a malomipar jövedelmező volt, akkor a banktőke azonnal rátette kezét és ma három bank rendelkezik Magyarországnak jóformán összes műmalmai felett ; ma három bank szabja meg, milyen ára lesz annak a lisztnek, amelyet mi fogyasztunk, ma három bank dirigálja ezt a terményt és a készárupiaezon v ételei vei és eladásaival szabályozza az árakat. Ma ott vágyunk, hogy a mezőgazdaság legfontosabb produktumának áralakulása a bankok kezében van. A háború- alatt ez a tevékenységük kissé korlátozva van, ez azonban nem von le semmit a dolog érdeméből, mert remélhetőleg meg fognak szűnni a korlátozások, és a bankok, különösen a háború alatt, mindennap vásárolnak malmokat, hogy hatalmukat erősebbé tegyék és jobban kihasználhassák a háború után. Ha az iparfejlesztésnél az érdemet keressük, talán mégsem feledkezzünk meg a magyar államról, ne feledkezzünk meg az iparfejlesztési törvényről, mert annak igen nagy része volt abban, hogy