Képviselőházi napló, 1910. XXXIV. kötet • 1917. február 5–márczius 2.
Ülésnapok - 1910-703
703. országos ülés 1917 február 23-án, pénteken. 379 hogy ugyanazon adókulcs mellett Magyarországon a sóadó a sómonopóliumnál 7 millió koronával többet jövedelmezne. De ha így világot vetettünk arra a kérdésre, hogy vájjon olyan nagy pénzügyi előnyt jelent-e a monopólium az adóval szemben az ország pénzügyeire, nézni akarom röviden azt az előnyt is, amit a sómonopóliumnál abból a szempontból szoktak kiemelni, hogy a monopóliumnak a költségei alacsonyabbak. Idevonatkozólag két adatra hivom fel a t. ház figyelmét. Az egyik szerint 1876-ban a franozia dohánymonopólium költsége 10 százalék volt, az osztrák dohánymonopóliumé 12 százalék, mig az amerikai dohányfogyasztási adóé csak 4'5 százalék. És. ha Magyarországon nézzük a dohánymonopólium kiadását, konstatálhatjuk, hogy a fejenkénti 9-06 korona megterhelésből 394 korona megy el a kiadásokra, (Mozgás a baloldalon.) fejenkénti megterhelésünk pedig tiz év alatt 5'23 koronáról 9.06 koronára emelkedik. Ezek az adatok talán eléggé megvilágítják, hogy mennyiben előnye a monopóliumnak, hogy nagyobb jövedelmet biztosit és mennyiben áll az, hogy előnye a monopóliumnak az is. hogy kevesebbe kerül, mint egy adó. De felhozzák a monopólium előnyére azt is, hogy szinte észrevétlenül adóztatja meg a polgár s az nem is tudja, nem is látja, meg se érzi, hogy csurran ki a nehezen megszerzett garas a kezéből. Akik ezt mondják, talán az angol income-tax-nak az angol pénzügyi szakkörök által annyira magasztalt »stoppage a the source«-nak nevezett előnyére, gondolnak, amelyről azt mondják, hogy ugy és ott adóztatja meg a polgárt,„hogy az észre sem veszi. De nálunk ez nem állana. Mert ahol évtizedeken át oly antiszocziális és antiraczionális adórendszert tartottak fenn, melyet a maga tekervényességében és szövevényességében Hegedüs Lóránt egy régebbi munkájában, de ujabban is, az uj adójavaslatok tárgyalásánál, egy olyan háromemeletes adórendszernek nevezett, mely nem is egy stilusban épült fel, hanem olyan, mint egy angol várkastély, melyhez a különböző toldaléképítéseket a különböző idők stilusában épitették : ilyen országban, mely ilyen adórendszer niegrögzifcésével óvatossá, sőt gyanakvóvá tette az adózókat mindennemű adózással szemben, s hozzáteszem a XX. században, felvilágosodott, mindent átlátó és megértő modern állampolgárt észrevétlenül akarni megadóztatni : ez oly komikum, melyet még egy pénzügyministertől sem várhatunk! (Tetszés a szélsőbaloldalon.) Fel szokták hozni, hogy a monopóliumczikk, állami haszon dolgában is különböztet. Erre nézve legyen szabad egy 1878-iki régebbi és egy ujabb adatot felhoznom. A franczia dohánymonopólium tiszta nyeresége 1878-ban a legdrágább szivaroknál, a Havanna és Manila szivaroknál 87" 5% volt, az olcsóbb szivaroknál 505— 858%. Azt mondják, hogy a monopóliumnak az az előnye, hogy kvalitás szerint disztingvál s a közönség alsóbb rétegei számára olcsóbb. Épen fordítva áll a dolog. 1893-ban egy osztrák iró, Wiket, megállapitotta, hogy az osztrák dohánymonopólium nyeresége a másfél krajczáros szivaroknál 60%, a 3 krajczáros szivaroknál 150%. S most nézzük a dolgot a termelő és a fogyasztó szempontjából. A termelők a monopólium ellen jnanaszkodnak. A román termelők azt mondják, hogy az állam őket kiuzsorázza, mert oly árakat szab meg, amelyek lehetetlenné teszik a dohánytermelést. A franczia dohánytermelők, de a magyar dohánytermelők is panaszolják, hogy a monopólium következtében igen sok oly terület vonatik el a dohánytermelés elől, épen az állam monopolizáló kénye-kedve folytán, mely különben arra alkalmas volna. A monopólium, ahol felállíttatik, rendesen megszüntet egy létező ipart, megöli a vállalkozási kedvet, ha volt ekszportja, — mint például a franczia gyufa-monopóliumnál — megöli ezt is, megöli" az inicziativát, a találékonyságot és mint később rátérek, sablonossá teszi a termelést, beleszorítja bizonyos államilag megállapított keretekbe. De a fogyasztónak sem válik előnyére. Hogy az áru drágább lesz, már láttuk ; hogy a kvalitás is romlik, külön illusztráczióra nem szorul. Mégis fel akarok hozni ennek megvilágítására egy szinte anekdotaszámba menő adatot. A franczia szenátusban az 1911-iki budget tárgyalása alkalmával Delahayc szenátor felszólalván a nionojjólium dolgában, megemlítette, hogy 1910-ben a moulinsi pályaudvar égése alkalmával ott minden, a vaggonokkal együtt, porrá égett, kivéve egy vaggon állami gyufát. (Derültség.) Általánosságban szólva még a monopóliumról, csak egy politikai természetű veszélyességére utalok. Mig az adó megváltoztatásánál a törvényhozás jóváhagyása szükséges, a monopólium adókulcsát a pénzügyi kormány a törvényhozás megkérdezése nélkül srófolhatja, ahogy akarja, (ügy van! a szélsőbaloldalon.) Már pedig kérdem, hogy az általános választójogra való törekvés korában, mikor a parlamentarizmusnak minél tágabbkörü ellenőrzését kívánjuk az állami élet minden ágában, szabad-e oly adókat létesíteni, melyek végeredményükben mégsem adók, mert kivonják magukat az országgyűlés ellenőrző hatalma alól '! Ez igazán időszerűtlen, antediluviális volna. A háború közepette a kormányok ezt persze nem nézik, hanem keresik a jövedelmet. Szóbahozták a háború alatt, sőt Széll Kálmán már a háború előtt is ajánlotta a szeszmonopóliumot, melytől egy beszédében száz millió korona állami hasznot remélt. Gondolkodnak a gyufamemopóliumon, melynek pénzügyi eredménye nem volna ugyan nagyjelentőségű, de kínálkozik a monopolizálásra azért, mert az üzemek meglehetősen konczentrálva vannak és alkalmasak arra, hogy monopólium keretébe foglaltassanak. A t. ház szives engedelmével, és türelmével leghosszasabban a gabonamonopólium kérdésével kívánok foglalkozni. (Halljuk I Halljuk! 48*
