Képviselőházi napló, 1910. XXXIV. kötet • 1917. február 5–márczius 2.
Ülésnapok - 1910-702
702. országos ülés l9l7 i Felhozhatnám a többi európai államok intézkedéseit, még jiedig nemcsak a nagy müveit európai államokét, ahol mind egybehangzólag állami feladatnak tekintik a vakokról való gondoskodást és mondhatom irigykedve olvastam az agyagkolosszus Oroszország képviselőjének jelentését a düsseldorfi kongresszuson, ahol büszkén mutatott rá a haladásra, amelyet Oroszország az utolsó 25 évben felmutat. Én azonban a hazai dolgokkal kívánván foglalkozni, kijelentem, hogy a mi meglévő intézeteink, a mi gyógypedagógiai tanerőink oly magas fokon állanak, hogy a külfölddel bátran kiállhatják a versenyt, úgyhogy csak ezen intézetek kibővítésével és egy-két uj intézet felállításával máris biztosítva volna a vak gyermekek oktatása. Tehát nekünk is be kell hoznunk a vak gyermekek oktatásáról szóló törvényt. Én nem vagyok barátja a külföldi utánzatoknak, de ezt a német törvényt csekély változással el merném fogadni. Hogy azonban a mai nehéz időkben ily végleges megoldást nem csinálhatunk, tegyük meg azt, ami megtehető adminisztratív utón. Megtehető lenne pedig szerény nézetem szerint s megteendő volna elsősorban a vakoknak pontos összeírása. Másodszor a vakok pontos nyilvántartása. (Helyeslés.) Harmadszor proíilaktikus intézkedések a vakság megelőzésére. Mert hiszen régi orvosi akszióma, hogy könnyebb a bajt megelőzni, mint orvosolni. "S e tekintetheg azt hiszem, dr. Orosz Emil egyetemi tanár ur, szemészeti klinikánk európai nevű orvosa és vezetője, nagyon kitűnő tanácsokkal fog nekünk szolgálni. Azonkivül tétessék kötelezővé az összes nyilvános elemi iskolákban a tanköteles vak gyermekek oktatása. S ezt, t. ház, a népoktatási törvény nem zárja ki és hogy ez eddig meg nem történt, tisztán csak abuzusra vezethető vissza. Mert igen jól mondja egy szakíró, hogy vak gyermek nem vehet is részt az irás-olvasás tanulásában, mégis ragad lelkére ott valami, aminek később hasznát fogja venni. Ötödször: a vakok intézményeinek személyi kiadásait az államnak kell elvállalnia, valamint hatodszor: a dologi kiadások tekintetében is az eddigi segélyösszegek felemelését szintén vállalnia kell. És végre hetedszer: meg kell tenni minden előkészületet a vakok ügyének törvényes szabályozására. Ezek foganatosítására én nagyon kérem az igen tisztelt kultuszminister urat és az igen tisztelt helügyminister urat, mint akinek hatáskörébe elsősorban tartozik ezen intézkedések megtétele. T. ház! A további részletezésbe ezúttal nem megyek bele. Csak még egyet kell megemlítenem : hogyha mi az 1898 : XXII. törvényezikkünket a betegápolási pótadóról egyetlenegy szóval kibővítjük, akkor a vakkérdés Magyarországon meg van oldva. Ugyanis ezen törvényczikknek 8. §-a kimondja, hogy a kórházakból, gyógyintézetekből stb. elbocsátott betegek, tobruár 22-én, csütörtökön. 351 vábbá vakok, nyomorékok eltartásáról az illető község tartozik gondoskodni. Ha ezen szó után : »cltartásáról« hozzáteszem ezt: »kiképzéséről*, a kérdés meg van oldva. Ezzel nem terheltük meg költségvetésünket sem, mert hiszen elsősorban az illető tanköteles gyermek családja, azután pedig a község jön és csak harmadsorban következik a betegápolási adó, amely eddig volt 3 százalék, amelyet — mondjuk — fél százalékkal felemelve, meglenne a szükséges, nem túlnagy költség. Tekintve azt, t. ház, hogy ha a 20.000 vak közül csak 16.000-re számítjuk is a rendes évi keresetet, a kimutatások szerint átlagosan 720 koronát — melyet azonban én csak 600 koronával veszek fel — a kereseteknek ez az öszszege évi 10 millió koronára megy fel. Tessék kiszámítani, hogy ennek elmaradása a nemzeti vagyonnak mekkora évi veszteségét jelenti. Et nunc venio ad fortissimos viros. Meg kell oldanunk a vakok kérdését azért is, t. ház, vagy csak azért, mert a most dúló háborúban szemük világát vesztett hős katonáink sorsáról mielőbb és véglegesen gondoskodni a nemzetnek legsürgősebb, legszentebb s elengedhetetlen erkölcsi kötelessége. (Helyeslés.) És én, t. ház, e kettőt: a végzet legkeményebb csapásával sújtott normális vak embertársaimnak és a megvakult hősöknek ügyét egymástól elválasztani alig tudnám, az emberszeretet nézőpontjából pedig ez nem is lehetséges. Az igen t. ministerelnök ur a rokkantügyben általa 1915. évi február 15-re egybehívott értekezleten kijelentette, hogy a vak katonák sorsának felkarolását állami feladatnak tekinti. Amily megnyugtató volt mindnyájunkra nézve ez a kijelentés, ép oly megnyugtató lenne, ha az igen t. ministerelnök ur kijelentené, hogy nemcsak annak a néhány száz katonának, aki bizonyára elsősorban áll szivünkhöz közel, hanem annak a 20.000 szerencsétlen embertársunk sorsának kérdését is az állami feladatok körébe vonná. Ezzel legalább ezen szegény embertársaink jövője biztosítva lenne. Mert azon körülmény által, hogy jelenleg a vak katonák sorsa ideiglenesen meg van oldva, ennek a két kérdésnek egységes alapon való megoldása nem vált lehetetlenné, nincs is hátráltatva, sőt talán meg van könnyitvo. Én ugyanis abban a nézetben vagyok, hogy a vak katonák érdekében feltétlenül szükség lesz egy központi intézet felállítására. Enélkül a kérdés megoldását — amint további rövid előadásom során majd rá fogok még térni — el sem képzelhetem. Ebben az intézetben elhelyezhetők volnának megfelelő számban a háború megvakult hősei mellett a normális vakok is, akiknek lelkében bizonyára megértésre találnának a mi legendás hőseinknek diadalmas harczaikról szóló elbeszélései s akik igy velük együtt éreznék meg az államnak jótékony kezét.
