Képviselőházi napló, 1910. XXXIV. kötet • 1917. február 5–márczius 2.

Ülésnapok - 1910-702

:'.52 702. országos ülés 1917 február 22-én, csütörtökön. Én nem osztozhatom azok nézetében, akik egy-két sikertelen-próbálkozás után arra a meggyőződésre jutottak, bogy a vak katona csak a lövészárok vakjában látja az ő igazi osztályosát. Elvben ma még igy van, mert a vak katona lelki állapota még nem rendezkedett be, nem is tudott berendezkedni a normális vakok életéhez. Sokkal fájóbb, sokkal érzékenyebb és sajgóbb még az a seb, melyet a háború ütött rajta, hogysem begyógyultnak volna tekinthető. De ha majd begyógyul, akkor az a vak hős bizonyára , nem fog különbséget tenni az ő normális, vak embertársa és saját sorsának szűkebb osztályosai között. Amint emiitettem, t. ház, a vak katonák sorsának kérdése ideiglenesen meg van ugyan oldva, de ezt épen csak ideiglenesnek tartom azért, mert szerintem a budapesti vakok intézetében való jelenlegi elhelyezés nem lehet végleges megoldás, miután arra a vak gyermekeknek van szükségük. A ministerelnök urnak mindenre kiterjedő figyelme megalkotta a haza védelmében megrokkant bősök érdekében a rokkantügyi hivatalt és ennek kebelében »vakok intézete* elnevezéssel egy oly intézményt létesített, amely jelenleg gróf Dessewffy Emiiné (Éljenzés.) és dr. Czakó Elemér vezetése alatt áll. Azt hiszem, t. ház, megragadta az önök figyelmét is, bogy ilyen szomorú helyzetbe jutott katonáink intézésében egy főrangú úrinő vesz részt. Én legalább, mikor ezt olvastam és megtudtam, önkénytelenül is gróf Széchenyi István, a legnagyobb magyar »szebblelkü honleányaira« gondoltam. Mert valóban, t. ház, csak egy nemesebb lelkű, igazi fenkölt szellemű nő vállalkozhatik oly nemes és nehéz feladatra, amilyenre gróf Dessewffy Emiiné vállalkozott. JSTem tetszelgésből, nem hiúságból, hanem vállalkozott ügyszeretetből, hivatásának szent átérzéséből. Mert hiszen az a gondosság, az az odaadó buzgalom, amelylyel ő vak katonáink .sorsát intézi, az az angyali jóságos szeretet, amelyet az ő gondozásuk, gyámolitásuk, vigasztalásuk érdeké-. ben kifejt, az nemcsak egy lelkes emberbarátot ejthet bámulatba, de elismerésre kell hogy késztesse a leghivatottabb szakértőket is. (ügy van!) Sokkal nemesebb, sokkal magasztosabb az ő tette, hogysem az én dicséretemre szorulna. De eszembe jutnak a stájerek agg költőjének, Roseggernek szavai: »Ein persönliches, empfindliches Hinopfern für andere ist alléin was uns mit uns versöbnt«, mert valóban csak a mindenekfelett uralkodó, önmagáról teljesen megfeledkező, a mindent feláldozó érzés lehet forrása tiszta, magasztos tetteknek, csak ez lehet az élet keresztjének gyémántja, magának az életnek jutalma ós koronája. A vak katonák sorsának végleges megoldásának kérdésében azok mellé csatlakozom, akik azt tartják, hogy leghelyesebb, ba minden rokkant és igy minden vak katonát meghagyunk régi otthonában, a maga régi környezetében. Azt irja egy háborúban megvakult tiszt, hogy a családi élet, a régi otthon az ő eszményképe; »megvakult bajtársaim szive dobbanását — irja •—• helyesen vélem megérteni, ha részükre ugyanazt a környezetet és ugyanazt a környéket kérem. « Mielőtt azonban a vak katonákat a családi otthonban elhelyeznők, előbb a legalaposabb, a legrendszeresebb és pedig nemcsak testi, hanem lelki kiképzésnek is kell alávetni. A legelszántabb, a legvitézebb katona is abban a pillanatban, amikor tudatára ébred annak, hogy az ő hősi önfeláldozása fejében remélt fényes dicsőség és babér helyett az örök sötétség jut neki osztályrészül, abban a pillanatban, araikor azt érzi, hogy az élet ragyogó kapui örökre bezáródtak mögötte, abban a pillanatban a legnagyobb bős is összeroppan, reményében megcsalódik, hitében megrendül, lelki világa összeomlik, megsemmisül. Nekünk tehát egy egész uj lelket kell belé teremteni, egy uj lelki erőt kell belénevelni, egy uj lelki világosság az előbbeninél még fényesebb kapuit kell neki megnyitni, hogy ezen lelkierő segitségével szembe tudjon szállni a legnagyobb csapással, magával a vaksággal és ami képessé tegye őt megküzdeni a vakság legnagyobb ellenségével: tétlenséggel és képessé tegye őt a munka szeretetére, a munka megkedvelésére. A vakság legnagyobb átka a tétlenség. Ennek az átoknak az ereje abban az arányban lanyhul, amely arányban munkakedve növekedik és csak akkor szűnik meg, amikor a tétlenség helyébe a munka lép. Csakis egy helyes, minden irányban rendszeres kiképzés és a munkakör helyes megválasztása után lehet a vak katonát visszahelyezni az ő környezetébe. Amikor ő már ismereteinek biztos tudatában van, akkor kezd benne ébredezni a cselekvésnek, az alkotásnak vágya és még remegve, félve, reszkető kézzel nyúl vésője után, de már lelkében a kibékülés gondolatával és szivében a megnyugvás érzetével simogatja munkájának első gyümölcsét. Uj, szines képekkel telik meg az ő uj lelkivilága, ember lesz ismét, megbékül önmagával és hasznos polgára lesz a hazának. Ép ezért kell kiváló gondot fordítanunk az egyéni kiképzésre. Minden egyes vak katonával, amint azt dr. Fehér az ő pályakoszoruzott munkájában kifejti, külön meg kell beszélni az ő hajlamait, képességét, kézügyességét és csak azután kell a munkakör tekintetében határozni. A kiképzés után pedig következik a végleges elhelyezés akár a családi otthonban, akár a régi környezetben, a szülőföldön, ahol részére aszerint, amilyen munkaköre van, vagy egy kis gazdaságot rendezhetünk be, vagy pedig egy jól felszerelt iparüzemet, ha pedig ezek egyikét sem akarja választani, akkor a központi intézetekben nyerne elhelyezést, vagy a központi intézetek mellé épített családi házakban.