Képviselőházi napló, 1910. XXXIV. kötet • 1917. február 5–márczius 2.
Ülésnapok - 1910-702
350 702. országos ülés 1917 február 22-én, csütörtökön. oka a klimatikus viszonyokban rejlik, ami azonban bennünket nem menthet fel azon kötelezettség alól, hogy elvégre is tegyük jóvá azokat a mulasztásokat, azokat a hibákat, amelyeket szegény vak embertársainkkal szemben elkövettünk és emeljük ki őket végre-valahára abból a nyomorúságból, a tétlenségnek lélekölő, lélekpusztitó karjaiból és emeljük fel őket emberi mivoltuknak, emberi méltóságuknak magaslatára és kibékitve önmagukkal, visszaadva önmaguknak, a hazának és a társadalomnak dolgos és hasznos polgáraivá tegyük őket. (Élénk helyeslés jobbfelöl.) Ezt pedig egyedül csak az államkormányzat teheti. Mert hogy áll a jelenlegi helyzet? 1873 június 27-én hangzott el az utolsó szó a vakok érdekében a magyar képviselőházban, tehát több mint 43 év óta a vakokról említés sem történt. Ez pedig azon alkalommal volt, amidőn a pesti vakok intézetét az állam - vette át s azt állami intézetnek deklarálva, az 1873 : XXXI. t.-czikkbe beczikkelyezte. Azóta ez az intézet, mint a vakok budapesti országos királyi tan- és nevelőintézete folytatja áldásos működését, azonban daczára országos és királyi jellegének, az állam a tanítás irányának, az ellenőrzésének kivételével, ingerencziát alig gyakorol reá. 1888-ban alakult a Vakokat Gyámolító Országos Egyesület, mely tisztán a társadalom szivéből fakadt s amely hála azon önfeláldozó lelkes férfiaknak, akik ólén állanak, bámulatos eredményt fejt ki. Működése azonban sajnos, szintén csak vegetatív, mert fenmaradása, eltekintve néhány nagylelkű alapítványtól, tisztán a társadalom jóindulatától függ. Ezen egyesületeknek és intézményeknek ellenőrzése a kultuszkormány gyógypedagógiai osztályának és annak vezetőjének, dr. Tóth István titkárnak feladata, aki valóban jeles tudással és melegen érző szívvel irányítja ezen intézmények sorsát. Ezek az intézmények valóban emberfeletti munkát végeznek, önfeláldozással, buzgalommal és nem anyagi előnyökért, hanem szerencsétlen embertársaik iránti önzetlen szeretetből. A T alóságos világító fáklyákként járnak körül az örök éj birodalmában, fényt, meleget terjesztenek, a megnyugvás, megvigasztalódás fényét és melegét szerencsétlen embertársaik gyötrődő lelkében. A Vakokat Gyámolító Országos Egyesület vezetői nemcsak az oktatás munkáját végzik, hanem még a könyöradományok gyűjtésénél* áldatlan munkáját is! Könyörögnek és hálálkodnak az emberbarátoknak azokért a fillérekért, amelyekből az eltartási költségek kikerülnek. Annál nagyobb keserűséggel tölti el őket, hogy nem minden vak embertársukat tudják az intézmény oltalmában részesíteni. Legalább erre mutat az intézet 1914. évi jelentése, amelyben az Egyesület nagyérdemű gondnoka lelkéből következőkép tör elő a szomorúság (Olvassa): »Közvetlenül látva hazánk vakjainak szomorú helyzetét, nap-nap után hallva az ö felvételért esdő könyörgésüket és állandó tanúi lévén azon elkeseredésnek, mely a hozzátartozókat eltölti azért, mert vak védenczüket sehol elhelyezni nem tudják, kötelességünknek tartjuk akkor, amikor felettes hatóságunknak, az egyletünket segélyező ministeriumoknak, tagjainknak és támogatóinknak az egylet 1913. évi működéséről köszönetünk tolmácsolása mellett beszámolunk, nyomatékosan rámutatni ezen tarthat lan állapotra, amelyben hazánk vakjainak nagyrésze még ma is van. A mai kor gyermeke elitéli a spártaiak azon szokását, hogy a vak gyermekeket kitették a Taygetos hegyére, hogy ott elpusztuljanak. Mennyivel vagyunk mi humánusabbak? Hazánk 16.000 vakjának nagy része még ma is magára van hagyatva, kiképzésükről senki sem gondoskodik, parlagon hagyják a bennük rejlő tehetséget, a munkaképessé tehető vakok százait koldulásra, megalázó nyomorra utalják.« Valóban szivünkbe markolnak ezek a szavak és önkéntelenül fel kell vetnünk a kérdést, vájjon nem érdemes-e áldozatot hoznunk 20.000 vak embertársunk megmentése érdekében, hogy azokat hasznos, dolgozó tagjaivá tegyük a hazának. De nem is kellene felvetnem ezt a kérdést, mert azt kell mondanom, hogy elengedhetetlen kötelességünk megmenteni mindenkit, hogy ez a mulasztás jóvá tétessék. Hiszen oly kevesen vagyunk! Körülöttünk a vérözön oly sok százezret vesz el, az orkán felettünk a nemzeti hajtásnak annyi virágát tépte ki gyökerestől, hogy maholnap még kevesebben leszünk. (Igaz! Ugy van!) Ily körülmények között konzerválnunk kell minden erőt, hogy odaállíthassuk a nemzeti nagyság nagy munkájának szolgálatába, amely ránk a mostani dicső harcz és még dicsőbb győzelem után a béke t áldásos najrjaiban várakozik, hogy megmenthessük azt a fényes pozicziót, amelyet fegyvereink dicsősége vívott ki részünkre. (Helyeslés.) De a kérdés megoldására is kell gondolnunk. Követendő példaképen előttünk ismét csak hű szövetségestársunk, a nagy német birodalom áll, ahol 34.400 vak egyén közül alig van egy is, akiről bizonyos vonatkozásban gondoskodás nem történik. Se szeri, se száma a vakokat gyámolító egyesületnek. A legjobb példával az állam járt elől, megalkotván a vak gyermekek köteles oktatásáról szóló törvényt: Gresetz betreffend die Beschulung blinder und taubstummer Kinder. Nem akarom ezt bővebben ismertetni, csak azt jegyzem meg, hogy kötelezővé van téve minden vak és süket gyermeknek bizonyos intézetben való tartása és oktatása. Szabályozva van, hogy ki gondoskodjék a költségekről, vagyonos szülők hiányában a községek, a kerületek, az állam és mindaddig nem szabad elbocsátani egy gyermeket, míg arról más irányban gondoskodás nem történt, (Helyeslés.)
