Képviselőházi napló, 1910. XXXIV. kötet • 1917. február 5–márczius 2.

Ülésnapok - 1910-693

18 693. országos ülés 1917 február 5-én, hétfőn. igen szépek s mindnyájunk legbensőbb érzéséből fakadnak. Épen ezért a törvényjavaslatot magamévá teszem s az országos alkotmánypárt nevében, amelynek megbízásából felszólalni szerencsém van, elfogadom, (Helyeslés baljelől.) Azok az érzések, t. ház, melyek ezt a törvényjavaslatot megteremtették, állandók. Úgyszólván a háború kitörése óta mindnyájan érezzük azokat. (Halljuk ! Halljuk !) -Azonban ugy hiszem, a törvénynek a végrehajtása az, amely talán még ma nem volna egészen időszerű. Mert hiszen nem a háború alatt, hanem csak a végleges leszerelés után, amikor nemcsak katonáink, hanem az igen messze távolban lévő foglyaink is mind hazatértek, akkor lesz talán csak véglegesen megállapítható, hogy egy-egy községből vagy városból kik is tulaj donképen azok, akik hazájuk védelmében elestek. De elfogadjuk ezt a törvényjavaslatot mintegy parányi tanújelét annak a végtelen nagy hálának, amelylyel a nemzet harczoló. küzdő és hazájukért életüket, mindenüket feláldozó állampolgárainak, azok felejthetetlen emlékezetének, szavakkal ki nem fejezhető érdemeinek kötelességszerűen tartozik. (Igaz ! Ugy van ! a baloldalon !) T. képviselőház ! A magyar nemzet történelme hősi küzdelmeknek, szabadságharczoknak úgyszólván szakadatlan sorozata. Aranybetükkel van ennek a történelemnek minden lapja tele irva. És mégis meg kell, hogy állapítsuk azt, hogy. a magyar nemzet erőfeszítése, fiainak hősiessége, áldozatkészsége, önfeláldozása soha nem volt még ezer esztendő óta ilyen nagyméretű, soha nem volt ilyen gigantikus s egyszersmind a nemzet egészét felölelően egységes. (Igaz ! Ugy van ! balfelől.) Hiszen közel 400 esztendeje csak azokat ünnepelhette ez a nemzet a maga hőseiként, akik szabadságharczaink vezérei s e harczok részesei voltak, — szabadságharczaink a dinasztikus túlkapásokkal szemben — s másrészt a dinasztiával egyetértésben végigvívott harczaink és ezen küzdelmeknek igen szomorú következményei mindig kettészakították ezt az országot és meghasonlásra sodortak minden igaz magyart. A Habsburg-ház uralma óta most mondhatjuk el először igazán, hogy ez a világháború az egész nemzet háborúja, mindannyiunknak, a dinasztiának és a nemzetnek, az egész magyar szent koronának-egységesen végigvívott önvédelmi harcza. (Igaz! Ugy van !) Ezt elismeri ma már e házban mindenki, pártkülönbség nélkül és aki kételkedett benne, azt meggyőzték erről épen ellenségeink. Soha nem volt még háború, amely ennyi hősiességet termelt volna. De viszont nem volt még háború, amely ennyi vérbe került volna. Soha még háború nem váltott ki ennyi szenvedést és önfeláldozást. (Igaz! Ugy van!) Mérhetetlen az az áldozat, amit a harcztéren küzdő katonáink hoznak. Harmincz hónapja állnak az ellenséggel szemben. Tűrnek, szenvednek, hóban, fagyban, szélben, viharban, pokoli hőségben, sártengerben, harczolnak a földön, a vízen, a levegőben, a víz alatt, harczolnak az időjárással, gyomruknak szavával, az ágyuk pergő tüzével, ellenfeleinknek a halálrohamaival, saját lelkűknek háborgásával és idegrendszerük gyengeségével egyaránt. (Igaz! Ugy van!) Ugyanennyi ideje küzd idehaza a harczoló katona hozzátartozója a hosszú háború minden nyomoruságával. És amíg gondolata folyton kint szárnyal harczoló, küzdő, vagy talán már meghalt elesett szeretteiiéi, azalatt pótolja idehaza az innen elvont munkaerő minden munkáját, nélkülözve, önfegyelemmel, hihetetlen szenvedések között, harczol a maga megélhetése érdekében a falat kenyérért, harczol az éhséggel, a hideggel és a hatóságok tehetetlenségével. (Igaz! Ugy van! a baloldalon.) Ismétlem tehát, t. ház, a nemzet harczoló fiainak mérhetetlen áldozataival szemben csak egy parányi ellenérték ez a törvényjavaslat, amelv szerint márványba véssük azok emlékezetét, akik hazájukért életüket áldozták fel. De rni lesz vájjon azokkal, akik nem az életüket, hanem a testi épségüket, az egészségüket áldozták fel a haza oltárán? Mi lesz a rokkantakkal, a bénákkal, azokkal, akiknek szeme többé nem lát napfényt, vagy azokkal, akiknek csak a testük ép, de a lelkük már halott? (Igaz! Ugy van! a baloldalon.) Le kell rónunk hálánkat azokkal szemben, aldk a hazáért életüket adták ; de mi lesz vájjon a hátramaradottakkal? Az öreg szülőkkel, akiknek talán egyetlen kenyérkeresőjük esett el fiukban? Az özvegyekkel, akiknél a gazdaság továbbvitele, gyermekeik nevelése és anyagi gondok virrasztanak világbánatuk mellett? És mi lesz a hadiárvákkal, aldk még nem is ismerik az életet s máris szenvednek csak azért, mert az, aki életre hivta őket, hazánkért, ő érettük, mindnyájunkért elesett? (Igaz ! Ugy van a baloldalon.) Jól tudjuk, hogy vannak ezekre vonatkozólag törvényes rendelkezések. Jól tudjuk, hogy a háború kitörése óta történtek bizonyos intézkedések. Azonban véleményem szerint ezek korántsem elegendők. (Igaz! Ugy van ! a baloldalon.) Törvényes intézkedések kellenek minél gyorsabban, mert súlyos kérdések ezek, amelyek gyors válaszra és még gyorsabb cselekvésre várnak. (Igaz! Ugy van! a baloldalon.) A rokkant és a béna katonák százezreinek lelki nyugalma követeli meg azt, hogy jövendő sorsukról minél előbb tájékozva legyenek. (Ugy van! balfelöl.) A háború ezen szerencsétlen áldozatai nem várhatnak a háború végéig, hogy jövendő sorsuk majd akkor döntessék el. (Ugy van! balfelöl.) A hadi árvák és özvegyek már ma árvák, már ma özvegyek. Az ő szomorú sorsuk már ma bizonyos, csak az állami gondoskodás mértéke sovány és bizonytalan. (Igaz ! Ugy van ! a báloldalon.) És mi lesz, t. ház, azokkal a katonákkal,