Képviselőházi napló, 1910. XXXIV. kötet • 1917. február 5–márczius 2.

Ülésnapok - 1910-693

693. országos ülés 1917 február 5-én, hétfőn. 15 séről van szó, nem panaszkodni akarok. Ez a nemzet megmutatta azt, hogy erős válla nemcsak a reárótt terheket, hanem azokat a terheket is elviseli, amelyek voltaképen másokra kell hogy nehezedjenek. Mintha a történelem, mintha a kétszáz év előtti idő megismétlődött volna. Megismétlődtek ugyanazok a jelenetei, és vajha nem volna — meg vagyok győződve róla, hogy nem is lesz — rá szükség és alkalom, hogy a megörökitett hősök nagy csaták után felkiáltsanak, hogy minden áldozat mégis hiábavaló! A magyar honvédségnek specziell a jelszava: Előre! Láttuk. Láttam magam is sok vér hullását, láttam azt, hogy e kiadott jelszó után hogyan mentek a csapatok katonai becsületes kötelességük teljesítésében előre. Mentek előre, teljesítették katonai kötelességüket a haza, a király iránt, daczára annak, hogy nem tudták, vájjon, ha visszatérnek élve, egy jobb jövőre vagy pedig a régmúlt sivár történetére fognak-e itt találni. Én nem akarom ennek a javaslatnak értékét lekicsinyelni, de méltóztassanak megengedni, hogy feltehessek egy kérdést. Azt hiszi a t. képviselőház, azt hiszi az igen t. belügyminister ur és a többség,hogy ezzel a javaslattal kiengesztelhetjük a hozott óriási áldozatokat, a nemzet színének, virágának elhullását? (Ugy van! Ugy van! a szélsobalóldalon.) Azt hiszi a t. többség és azt hiszi a t. minister ur, — valószínűleg nem hiszi — hogy ez a hozott áldozatokkal egyenértékű, végleges lépés? Kun Béla: Hol a többség? Ábrahám Dezső: Azt hiszik, hogy ez végleges kielégítése lesz ezeknek az áldozatoknak? Ha Horatius elmondhatta egyik ódájában, hogy exegi monumentum aere perennius, akkor ez a magyar nemzet igenis elmondhatja, hogy sokkal nagyobb áldozatot hozott, semhogy ez a monumentum elférne egyes apró ércztáblákra és márványtáblákra. Nem a hősök emlékének megörökítése lenne a márványtáblákon, ha megmaradnánk ennél a lépésnél, hanem a nemzet szegénységi bizonyítványának megörökítése. (Ugy van! Ugy van! a szélsobalóldalon.) Hát igaz volna az a régi magyar közmondás, hogy mi csak temetni tudunk, hogy nem tudjuk a jövő alapjait megépíteni ? Legyen meg ez az emlék is! Igenis, megszavazom a törvényjavaslatot azért, mert szükségesnek tartom, hogy a nemzeti kegyelet ebben az irányban is megnyilatkozzék, de a márványtábláknak ez a tömege ne legyen egy ujabb Golgothája a nemzetnek és ne legyen az, ahová a nemzet és a késő utódok csak panaszkodni járnak, hanem a jobb jövő megváltása. Ne legyen az, ahová csak panaszkodni járhassanak az elesett hősök utódai, hanem egy igazi Ígéret a szebb jövő felé. Hát nem szatíra, nem ennek a nemzetnek tragikomikuma volna-e, ha akkor, amikor a hazáért hősi halált halt vitézeknek emlékét megörökítjük és ragyogó, tündöklő követendő példaként akarjuk átadni az utódoknak, akkor, ha visszajöttek a harcztérről ezek az emberek, akiket tündöklő példaként kell hogy kövessen a nemzet, ezeknek annyi joguk se legyen, hogy saját ügyeik és hazájuk ügyeinek vitelébe beleszólhassanak ? (Ugy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Ezek az emberek ugorhattak a sötétbe, halhattak hősi halált, mi pedig a legelemibb polgári jogoknak megadását sötétbeugrásnak tekintjük ? Pedig ma a magyar harczos katonaság, annak csaknem minden egyes tagja — fehér holló kivételével — bebizonyította tündöklően, hogy ez nem sötétbeugrás ám, bebizonyította napnál világosabban, hogy igenis megállotta helyét annak a nagy kötelességnek teljesítésében, amely — azt hiszem — mégis csak fontosabb, mint a választási urnánál való megnyilatkozás. (Ugy van! Ugy van ! balfelöl.) Ezektől félti a t. többség a haza jövendőjét? Ezektől féltik önök azt, hogy a hazát rombadöntik, eladják? Hála Istennek, ez a fogalom a magyar nemzet ezeréves történetének lapjain még ismeretlen. Másrészről igazán szegénységi bizonyítvány volna az is, ha az egységes magyar nemzeti államnak erejét megtagadnék az indokolatlan nemzetiségi aggodalmakra való tekintettel. Mondhatom, voltam együtt nemzetiségi ajkú katonákkal is, akik ép oly nemesül és vitézül viselkedtek a magyarság, a magyar nemzeti állam érdekében, mint a szinmagyarajku katonaság. Igazán méltatlan magatartása volna a többségnek, ha a nemzet az ország ügyeinek további intézését saját önző osztály- és hatalmi érdekei szempontjából továbbra is magának kisajátítaná. A többség, mikor megalakult, az általános választói jog problémájával jött a parlamentbe. (Ugy van! Ugy van! a szélsobalóldalon.) És mi lett az eredmény ? Az, hogy megalkottak egy lehetetlen választási törvényt. Azzal védekeznek, hogy az intelligencziának kell érvényesülnie. Azt kérdem tehát: kiket képvisel az igen t. többség most ? Ha önmagát érti az intelligenczia alatt, ezt még konczedálom. Ha azonban magát a választópolgárok tömegét, méltóztassanak ezt két szempontból elbírálni: a magyarságnak és az intelligencziának szempontjából. Azt csak nem állítja magáról a többség, hogy a magyarságot képviseli? Az ellenzéknek ezt az egyetlen tényleges állapotát és jogát csak nem fogja elkonfiskálni ? Ha már most az intelligencziát nézzük, mégis csak el kell ismernünk, hogy a magyarságnak az a voltaképeni tömege, amelyet az ellenzék képvisel, csakugyan magasabb kulturális fokon áll, mint azoknak a perifériális nemzetiségi kerületeknek tömegei, amelyeket önök képviselnek ebben a képviselőházban. A t. többség fél az általános választói jogtól. (Felkiáltások a szélsőbaloldalon : Joggal!) Közel fekszik az a feltevés, hogy akik félnek az általános választói jogtól, félnek a közsza-