Képviselőházi napló, 1910. XXXIV. kötet • 1917. február 5–márczius 2.

Ülésnapok - 1910-696

124 696. országos ülés 1917 február 8-án, csütörtökön. a halált valami egészen külön választott dolognak tekinti, amelynek az élettel semmiféle vonatkozása nincs. Ugy látom a kormány javaslatában, hogy ez a javaslat a halálnak ditirambusa, apológiája, amelyet az élettel való vonatkozásától meg akar fosztani. És azéit látom ismét azt a csodálatos ellentétet, — nem akaiok czinikus lenni ezen a téren, mert nincs az az elismerés, nincs a babérerdőknek az a tömege, amelyet soknak tartani az elesettek emlékének dicsőítéseié — amely a halottak emlékének kiszolgálása és az élők jogainak és érdekeinek kiszolgálása között fenforog. A nagy gyorsaság a pietásban és a nagy lassúság az élők jogainak és az élők érdekeinek kiszolgálásában ! A gyorsított eljárást a kegyelet terén kevésbbé szeretem, mint az élők jogainak és-érdekeinek védelmében. Mert a halál, a temető, az is az életé ; a temető, amelyben olyanok nyugosznak, akik után még élők maradnak, az az élet darabja. A temető csak akkor lesz a halál birodalma, ha már nincs senki, aki az élők emlékét a amga dobogó, élő szivében hordozná ; akkor halnak meg a halottak másodszor. Én azt hiszem, hogy a hősök nem érdemlik meg azt, hogy másodszor is meghaljanak és hogy a hősök emléke igazán éljen a dobogó szivekben, akkor nem hideg kővel és márványban kell azt hirdetni, hanem ennek az emlékezésnek élő valósággá kell lennie abban, hogy a hősök hátrahagyott családtagjai itt ne koldustarisznyán tengődjenek azért, mert gyámoluk elveszítette életét, élő valóságnak, hogy az az álmuk, hogy ennek az országnak több jogáért, több kenyeréért és több boldogságáért kaczkáztatták életüket, valóra válik. (Tetszés és helyeslés baljelől.) így része a halál az életnek. Mert a halál is az életet szolgálja. A halál nem önczél, nem apológia és nem ditirambus. Az ősz csak arravaló, hogy legyen uj tavasz ; a halál csak arravaló, hogy serkenjen uj élet. Akik meghaltak és mindannyian, akik élünk és akiket majdan elszólít a sors, csak arravalók vagyunk, hogy a jelen és a boldogabb jövő közötti árkot megtöltsük és hidul szolgáljunk, hogy az ország, a jövendő generáczió számára egy jobb jövendő nyíljék meg. (Tetszés balfelől.) Ezeknek a hősöknek áldozata nem arravaló, hogy őket, mint halottakat, pietoZusan dicsőítsük, hogy az ő halálukban önczélt lássunk. Az ő haláluk eszköz az élethez, a nemzet életének fentartásához, ahhoz, hogy az élők joga, az élők érdeke, az élők szabadsága, az élők boldogsága ezen a földön több, nagyobb, virulóbb, izmosabb és hatalmasabb legyen. (Tetszés és taps balfelől.) Mert én a kormány javaslatában azt a tendencziát látom : dicsőség a holtaknak, jaj az élőknek, hozzájárulok Rakovszky István határozati javaslatához. (Élénk helyeslés, éljenzés és taps balfelől. Szónokot számosan üdvözlik.) Hoványi Géza jegyző: Szabó István (nagyatádi) ! Szabó István (nagyatádi) : T. ház ! A háborúban résztvett hősök választójogáról, annak megvagy meg nem adásáról van szó. Én készséggel elismerem, hogy minden katonánk, a magyar nemzetnek minden fia, a magyar birodalomnak minden katonája védi hazáját, országát egyformán és hogy kötelessége is védeni. De van különbség abban, hogy ki és mit véd ebben a hazában. Egyrészük védi saját vagyonát is, mert van vagyona ; a másik véd* jövendőjét, mert van oly képzettsége, amely őneki jövendőt biztosit. De egy rész olyan, akinek sem vagyona, sem diplomája nincs és mégis teljesiti kötelességét, koczkáztatja életét a harcztéren panasz nélkül és védi hazáját, védi azok vagyonát és jövőjét, akiknek jövője sokkal többet igér, mint az övé, sőt életét is koczkáztatja értük. Amikor tehát arról van szó, hogy a hadjáratban résztvett hőseinknek szavazati jogot adjunk, ez nem vonatkozik azokra, akiknek vagyonuk vagy diplomájuk van, mert ezekre nem szükséges a választójogot kiterjeszteni, hiszen ezeké úgyis meglesz ; hanem azokra, akiknek semmijük sincs és sohse lesz szavazatuk, de azért mégis harczolnak a hazáért, mások jövőjéért és mások boldog reménységéért. Ezeknek akarja megadni Rakovszky t. képviselőtársam határozati javaslata a választójogot. És én semmikép sem tudom megérteni, hogy miért helyezkedhetik ezekkel szemben a kormány ellentétes álláspontra. Az a szolgálat, melyet ezek a hősök a harcztéren teljesítenek édes mindnyájunkért, nem elég ok-e arra, hogy megadjuk nekik a választójogot, amelyet más megkap minden szolgáltatás nélkül is, amelybe más egyszerűen beleszületik? Hát nem érdemlik ők is meg rettenetes szolgálatukért ezt a csekélységet? Én a ma fennálló választójogot nem helyeslem, mert a magyar társadalomnak azon osztályát, melyhez tartozom, nagy tömegekben kizárja a választójogból, (ügy van! ügy van! balfelől.) És mivel ezt nem tartom helyesnek és igazságosnak, örömmel üdvözlök minden alkalmat és módot, amely ezen az állapoton változtatni, javítani kíván. T. ház ! Ha mi a menetszázadot fellobogózzuk, felbokrétázzuk és zenét adunk melléje, hogy azzal menjenek a hareztérre, akkor se forduljunk majd el tőlük, amikor visszajönnek, amikór már majd nem lesz oly nagy szükségünk rájuk, mint ma. Ne nézzük őket olyanokul, mint akiknek szolgálata már fölösleges, hanem vegyük be őket is az alkotmány sánczaiba. (Helyeslés balfelől.) Én az elhangzottak után, amik nálam sokkal hivatottabbak részéről mondattak el, csak annak a kijelentésére szorítkozom, hogy mi kisgazdák a legnagyobb készséggel járulunk a javaslathoz. És figyelmébe ajánlom az igen t. ministerelnök urnak, hogy amikor a véderőtörvényjavaslat itt e házban tárgyaltatott, hallottuk a ministerelnök ur szájából azt, hogy a hadseregnek szükséges pénzt és embert gondolkodás nélkül meg kell szavaznunk. Figyelmeztetem a ministerelnök urat erre a kijelentésre és felhívom őt arra, hogy itt, amikor ugyanazon hadsereg harezosai választójogáról van szó, akiknek joguk van a hazáért