Képviselőházi napló, 1910. XXXIV. kötet • 1917. február 5–márczius 2.

Ülésnapok - 1910-696

6.96. országos ülés 1917 február 8-án, csütörtökön. 105 szerezi ez a kérdés : mi lesz özvegyéből, árvájából ! Földönfutóvá lesz, ha ő elhal, a kenyérkereső. Megszólal ez az ezer meg ezernyi márólholnapra élő iparos ajakán, megszólal a leggazdagabb magyar főúrnak ajakán is, megszólal egy Esterházynak az ajakán, e család azon hősi sarjának ajakán, amelyik családnak neve évszázadok óta összeforrt a nemzet történetével, de talán soha jobban mindnyájunk szeretetével, mint a mostani dúló harczok közepette, mikor e főúri család hősi sarjai az első sorban ott küzdenek a föld egyszerű népével és bizakodó bátorságukkal ragadják magukkal a rohamra és vitéz vállalkozással mennek neki minden vakmerőségnek. Midőn Esterházy Lajos vérző sebbel vivődött a halállal, megkövesedett szemeit körülhordta azokon, a kik összekulcsolt kézzel, mély megilletődéssel, megrendülve állták körül a halálra sebzett hős bajtársat és elhaló hangon suttogta : — Ugyebár, én nem halhatok meg ! Élni fogok ! Élnem kell, mert hitvestársam van, feleségem. Mi lesz annak a sorsa, ha én meghaltam? ! Erre a kérdésre tessék a kormánynak már egyszer válaszolni. Hiszen két esztendeje faggatjuk, könyörgünk, két esztendeje észleljük azt a viszszás állapotot, azt az igazságtalanságot, amely hősi halottaink özvegyeinek, árváinak sorsa körül tapasztalható. (Ugy van! halj elől.) Amig él az a katona, segélyben részesülhet felesége és gyermeke, mert megtakarított pénzéből módjában van segíteni. Amint azonban elhal, elvesztik ezt. Hogy mi ennek a hatása, erre nézve legyen szabad egy esetet elmondanom, amely valószínűleg nem áll már magában. Egy özvegy, értesülvén arról, hogy özvegysége révén elvesztette a segélyt, szinte sikoltozva, kétségbeesetten ment a parókiára panaszkodni a papjának. Alig tudta megnyugtatni. Végül, amidőn kimerültek könnyei, gondolataiba elmerülve, megsimogatta kicsiny árváit és a szemrehányás hangján mondotta : — Pedig ugy szeretett minket ! Ugy szerette gyermekeit ! Hogy utoljára ment el a harcztérre, ugy csókolta sorba mind ! Visszatért a kapuból, hogy megcsókolhassa még a legkisebbet is. Visszanézett még az utcza sarkáról is. íme, most elveszett. Nekünk pedig nincs segélyünk, noha érdemet is kapott, a kis ezüstöt. Nem gondolja-e a t. ház, hogy ez az eset nem áll magában? Hogy az üzenetek, a levelek sorai között, a szabadságra hazatért katonák kérése és könyörgése alakjában csak olyasmi merül fel, amiről megállapítható, hogy végre is ez fogja lazítani katonáink harczi kedvét. Nem az áradat hullámverése dönti le a töltést, hanem azok a kicsiny erek, azok, amelyek aláássák. (Ugy van! bal felől.) Nem az ellenség rohamai fogják a mi lövészárkainkat behorpasztani, hanem az ilyen kicsiny erek, ez asszonyoknak féltő szavai, könyörgése, akik azt mondják : ne előre nézz, de gondolj mireánk ! Ez fogja gyengíteni harczosainknak aczélos karját, elszántságát, ez fogja lazítani azoknak KfeíVH. NAPLÓ. 1910—1915. xsxiv. KÖTET. harczképességét, teljesítőképességét. Miért nem méltóztatik a kormánynak a hadsereg érdekében, a nemzet érdekében megtenni ezt, hiszen azok kezébe van letéve a jövő, amely még mindig bizonytalan, mert hiszen a fegyver mindig megbízhatatlan. Hiszszük a legjobbat ; meg vagyok győződve, hogy megbirkózunk az egész világgal, de hogy megbirkózhassunk velük, adjuk vissza és biztosítsuk küzdő harczosaink lelki nyugalmát. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) És annak első kelléke az, hogy gondot viseljünk az ő özvegyeikre és árváikra. És miért nem? A pénzkérdés nem lehet akadály, mert ahol milliárdok röpködnek, ott egynéhány százmillió nem határoz. (Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Miért nem? Az államnak sok egyéb gondja van? Ám vegyen részt benne a társadalom is. Igaz, hogy tegnapi szónok barátaim a társadalmat, e fejőstehenet már eléggé kimeritettnek mondták és egy másik lelkésztársam kímélni, kérte a társadalmat, de azt hiszem, hogy inkább kímélné meg az állam a társadalmat azoktól a szertelen apró-csej)rő gyűjtésektől, amelyek már nem annyira terhelik, mint inkább bosszantják, fárasztják és idegessé teszik a közönséget. Azt a néhány millió koronát, amelyet a társadalom gyűjthet, az állam könnyen pótolhatja. Van azonban egy dolog, amelyet az állam legjobb akarata mellett sem nyújthat, és ez a családi tűzhely melege. Ezt annak az árvának csak a társadalom adhatja meg akkor, midőn hős halott harczosainak árváit családi körébe fogadja. A szegénysorsu árváról gondoskodik a gyermekvédelem. Kisebbnagyobb összeg ellenében elhelyezi hasonló sorsú, társadalmi osztályú emberek otthonában. Szegény zsellérnépek szedik fel őket, akik hét-nyolcz koronában is boldogulásukat látják és elfogadnak kettőt-hármat, mert »pénz áll érte a házhoz*. Nem kifogásolom ; hálás szívvel köszönöm meg nekik a nemzet nevében, mert hiszen sok helyütt tapasztaltam igazán elragadó képét a családi bensőségnek. Ezeket ők igazán legjobb tudásuk és tehetségük szerint felnevelik. Ámde vannak ma özvegyek és árvák nagyobb igényűek is. Hány ezer meg ezer ügyvéd ment tönkre, hagyta el irodáját, családját; hagyta családját kenyérkereső nélkül! Hány ezer és ezer iparos pusztult el máról-holnapra; hány tanító és egyéb hivatalnok, akiknek gyermekei már középiskolába járnak. Ezeket nem lehet 8—9 koronáért zsellérellátásra adni, (TJgy van! balfelöl.) és viszont a kis nyugdíj kevés a megélhetésre; ezeket nem lehet árvaházakban elhelyezni, nincs hova. Nos, t. ház, elejtsük ezeket és hagyjuk, hogy a szép reményekre jogosító ifjú félbeszakítsa pályáját és menjen tehetségének meg nem felelő munkára, és veszszen el az a szép tehetség, amely közös kincse a nemzetnek ? Veszszen el mindörökre ránk nézve, zülljön el az a fiatalember avagy a szépen virulásnak induló leány? Ezeken nem lehet máskép segíteni, segíteni 14