Képviselőházi napló, 1910. XXXIV. kötet • 1917. február 5–márczius 2.

Ülésnapok - 1910-693

693. országos ülés 1917 február 5-én, hétfőn. 5 En, tisztelt ház, azt hiszem tehát, hogy itt egy nagy reakció fog megindulni. Látni fogják az emberek, hogy van szeretet az úgynevezett ellenséges földön is. Emberi szeretet van, csak politikai szeretet nincs. Es látják továbbá azt, amit látunk ma már mint egy nagy vívmányt a háborúból, amilyen még sohasem volt a világon, hogy t. i. csak hivatalosan gyűlölik egymást az emberek. Azok a katonák már személyesen nem gyűlölik . egymást. Amikor megvan a hivatalos parancs, megteszik kötelességüket, küzdenek önfeláldozással, életüket is odaadják; de mihelyt lefújta a rohamot a kommandó, akkor ők barátságos alapon igyekeznek még vigasztalni is egymást és kötözgetik egymás sebeit. Ebben az általános emberi szeretetben látom én a jövőnek egy oly dicsőséges fejleményét, a háborúnak egy oly nagy reakczió ját, amely ebből a véráztatta földből uj világot fog teremteni, ahol többé nem lesznek ilyen korlátok ember és ember között, ahol tudni fogják, hogy a korlátokon túl is, e keritések mögött is ugyanolyan emberek állnak, mint azon innen. A háborúnak már ebből a néhány tanulságából is hiszem, hogy egy nagy általános emberszeretet fog kifejlődni, hogy meggyűlölik majd az emberek a gyűlöletet, megszeretik a szeretetet s egy uj jelszó lesz : szeress szeretni és szeress, hogy szeressenek téged. Az lesz az igazi emberi jelszava *a jövőnek, amidőn minden ember alá fogja rendelni az ő egyéniségét — akár nemzeti, akár állami, akár egyéb érdekeit — az emberiség nagy érdekeinek, azon nagy eredőnek, amelynek ki kell fejlődnie mindenütt, minden téren és minden országban. Merem állitani e szempontból, hogy hőseink és minden ember, aki ebben a háborúban elesett, valóságos vértanúhalált halt. Ö az egész emberiségnek hőse és megváltója, egy uj kornak megteremtője, amelyben a szeretet fog győzni a gyűlölet felett. Ebből a felfogásból kiindulva csak üdvözölhetem a törvényjavaslatot, melyet a kormány benyújtott és elfogadom azt, mint egy nagy cselekedetnek : a hősök méltó tiszteletének csiráját. Hajlandó vagyok azt hinni, t. ház, hogy a kormány csak tekintettel az országnak egyéb súlyos kiadásaira, nem akart előállani ezúttal költségesebb javaslattal, mert tapasztalhattuk, amikor szó volt pl. Ferencz József Ö felsége emlékének megörökitéséről, hogy hallatszottak itt oly hangok is, hogy jobb lett volna ezt a pénzt is a szegényeknek adni körülbelül ugy, amint Krisztus körül felhangzott az a szó, hogy j obb lett volna ezt a kenőcsöt eladni és a szegények közt szétosztani. Tehát itt is hallhatók voltak ilyen hangok. Mert, t. ház, hogy ez nem elég, az bizonyos. Nem mindenkor lesz alkalmunk áldozatSt hozni a hősökért. Pénz mindig lesz, amint volt és van is az emberek között ; de hősök nem voltak mindig és .nem lesznek mindig. És ha elismerjük érdemüket, ha mi hálával vagyunk hőseink iránt, akkor nem veheti rossz néven a t. kormány, hogy én csupán csirának nevezem e törvényjavaslatot, vagyis nem tekintem olyannak, amely a hősök iránti kegyelet ügyét teljesen elintézi. Hiszen, ha mi nem mennénk tovább a hősök tiszteletében ennél, akkor bizony elmondhatnék — bocsánat a trivális kifejezésért, hogy: parturiunt montes, et nascitur ridiculus mus ; vagyis, hogy vajúdnak a hegyek s ime születik egy iczi-piczi kis poczik. Mert ha kellő mértékkel mérem a hősök iránt való elismerést, akkor el kellene várnunk a társadalomtól, annak minden rétegétől egy mozgalmat, amely a hősök dicsőitésére irányul. Azért engedjék meg, hogy én azon gondolatokat, amelyek ezen kezdeményezés körül fejemben támadtak, mintegy az emiitett csirának kifejlesztésére, megnövesztésére itt előhozzam, abban a reményben, hogy a t. kormány szintén csak ilyen csirának fogja ezt a javaslatot tekinteni s legalább majd a ministeri rendeletben, melylyel a törvényt életbe fogja léptetni, talán egy-két ilyen babérlevelet illeszt még a hősök fejére s iparkodni fog azon, hogy az a törvényjavaslat ne legyen ad acta téve azáltal, hogy felállitunk egypár márványtáblát és felírjuk arra, hogy Szabó János vagy Csizmadia Ferencz, hanem tovább megyünk s a hősök emlékét állandósítani fogjuk. Ez nagyon fontos, fc. ház. Kötelesség az elhunytakkal, de a harczolókkal szemben is. Mert ezzel kedvet adunk nekik, hogy csakugyan ily önfeláldozással teljesítsék kötelességüket mindhalálig, sőt hogy nekik a halál öröm legyen. Mert a halál, t. ház, a szeretett eszméért, a meggyőződésért öröm és gyönyörűség. Gyönyör és kéj meghalni egy szeretett gondolatért, egy eszméért, legyen az bármi. Azért kötelességünk a mi küzdő hőseinkkel szemben, hogy ezt a halált mi dicsfénynyel övezzük s ezzel hátramaradottjaik fájdalmát is enyhítsük, az ő szivük sebére is irt tegyünk. De kötelességünk ez a jövővel szemben is. Hadd lássa az a jövő nemzedék, hogy valóban dicső a halál egy nagy eszméért, egy ragyogó gondolatért. Hisz anélkül az emberiség soha meg nem élhet, előre nem haladhat, ha nem lesznek benne oly emberek, akik meg tudnak halni valamely gondolatért, eszméért, akár vallásért, akár nemzetért, sőt akár pártérdekért is. Mert minden eszme, minden gondolat értéke, ereje annyi, amennyi könnyel, verítékkel, vérrel lett áztatva. jj)e nemcsak a jövő nemzedék szempontjából kötelességünk ez. Különös kötelességünk ez a mai súlyos időben, amikor élet-halálharczunk kezdődik. Meg kell mutatnunk ellenségeinknek benső értékünket azzal, hogy mennyire megbecsüljük azokat, akik hősökként meghalnak. Az olyan nemzet, amely nem becsüli az ő hőseit, belső lelkületében van megtámadva. Az ellenfél is megbecsüli azt az ellenfelet, amely önmagát megbecsüli és megveti azt, amely nem becsüli meg önmagát saját hőseiben. Előadtam azokat a motívumokat, amelyekért én ezt a tárgyat olyan komolynak tartom. Ha csa-