Képviselőházi napló, 1910. XXXIV. kötet • 1917. február 5–márczius 2.

Ülésnapok - 1910-693

6 693. országos ülés 1917 lódtam kissé, nem rajtam múlt. Engedjék meg, hogy most áttérjek a kivitel módozataira és nagyon kérem a kormányt, vegye lehetőleg figyelembe azokat, amiket bátorkodom előhozni. Az első kérdés az, hogy kik azok a hősök ? Vájjon csak azok-e, akik a harcztéren haltak meg ? Szerény véleményem szerint épugy hős az is, aki a kórházban halt meg, aki a háború után, mondjuk három év múlva, hal meg a háborúban szerzett betegségében. Épen ezért e névjegyzékek összeállításánál figyelembe kell venni mindazokat, akik meghaltak. De tovább megyek : amint előbb kifejtettem, minden halott az emberiség mártírja, mert hiszen a háború sem irtotta ki belőlünk azt a hitet, hogy testvérek vagyunk mindannyian. A hősök közé tehát oda tartoznak, azok is, akik mint foglyok halnak meg nálunk ; hiszen ők nem gonosz szándékból küzdöttek ellenünk, hanem az ő hazájuk iránti kötelességből. De ha a hősök irányában elismeréssel akarunk lenni, akkor nem elégséges az, hogy valami táblára felirjuk nevüket. Ez csak egy név ; ennek a kvalitás kifejezése ad tartalmat, hogy mi volt az illető. Igen fontosnak tartom e táblán megörökiteni elsősorban mindenkinek a háború előtti hivatását, foglalkozását. Hadd lássuk, melyik osztály hozta a legnagyobb véráldozatot. Oda kell jegyezni az illető hitét is, mert az embereknek jórészt vallásfelekezetük adja meg tartalmukat, az konkretizálja az ő általános, elmosódott arezukat. Ki kellene tenni anyanyelvüket is. Hadd lássuk, ki merné a jövőben bármelyik nemzetiségre azt mondani, hogy fiai nem haltak meg a hazáért. De lássuk a százalékot a születési helyek szerint is. Lássuk az ő katonai rangfokozatukat is, milyen rangban, milyen ezredben szolgáltak és hogy hol haltak meg ? így volna ennek a táblának reális értéke, mert ha csak neveket irunk rá, annak csak hangbeli értéke van, de az nem reprezentál egy konkrét egyént, élő embert, holt hőst. Tiszteletből hozzátehetnők, mint már emiitettem, az itt elhalálozott foglyok neveit is. Hadd lássa a világ, hogy mi megbecsüljük ellenfeleinket halálukban és amint dicsőén küzdöttünk ellenük a harcztéren. ugy meghajtjuk előttük zászlónkat sírjukban. Ilyen lelkületből fakadna a jövőben az általános emberszeretet, amelynek az volna a jelszava : szeress szeretni és szeresd, hogy szeretnek. De bátorkodom tovább menni a módozatokban. Én nem tartanám elégnek e márványtáblákat. A hősök tiszteletét egybe kell kötnünk a vallásos lelkülettel. Szerény meggyőződésem szerint még nem tartunk ott, hogy ne hinnénk az emberiségnek abban az általános alapmeggyőződésében, amely Európában, Afrikában, Ázsiában, Amerikában, még az uj-zeelandi szigeteken is, az emberevő kannibálok között is megvan, ne hinnénk az emberi lélek halhatatlanságában. Lehet, hogy akadnak egyesek, hitetlenek, de általában a hitetlenségnek ez a rákfenéje még nem mételyezte meg a nemzetek lelkét, A hősöket tisztelni már ' február 5-én, hétfőn. magában véve bizonyos vallásos ihletet követel, mert feltételezi az ő halhatatlanságukat. Hiszen ha természettudomány szerint semmi anyag sem pusztul el, hát hogyan pusztulhatna el az a nagy szellemi erő ? Ennek a vallálosos hitnek élnie kell a hősökkel szemben is : annak a hitnek, hogjr soha meg nem halunk egészen. Azért a hősöket illetőleg érintkezésbe kell lépni a kormánynak a különböző vallásfelekezetekkel és e téren is érvényt kellene szereznie a bősök tiszteletének. A plébánosok pl., ha valaki elesik a csatatéren, prédikáczió után felolvashatják nevet és néhány szóval megemlékezhetnek jó tulajdonságairól, testi vagy lelki erejéről, megmondhatnák, mily derék fiu volt, kár érte, Isten nyugosztalja ! így aztán sok imádság szállana az elesettekért az egek Urához, ami nagy vigasztalás volna a rokonoknak és jó barátoknak. Istápolni kellene aze a mozgalmat is, hogy az elesettek nevei a templomokban is megörökíttessenek és értük évenkint istentisztelet tartassék. Hiszen minden felekezet szokott istentiszteletet tartani a halottakért, a zsidók is, Makabeus Júdás példájára. Minden felekezet megteszi ezt abban a meggyőződésben, hogy ez jó, üdvös a halottaknak. Megteszi minden felekezet, ha nincs is mindegyikben annyira kijegeczesedve a hősök iránti elismerés, mint a katholikus vallásban, mert hiszen a szentek sem mások, mint hősei a hitvallásnak, akiket ezért az egyház a többi híveknek fölébe emel. Ezek a hősi erények is megérdemlik, hogy vallási dicsfénynyel öveztessenek. A vallásos térről át kell vinni a hősök tiszteletét az iskolákba is. Ha van fák és madarak napja, amikor megtanítják a gyermeket a fák és madarak kímélésére: legyen hősök napja is, amikor a gyermek megtanulja tisztelni az önmegtagadást, az áldozatkészséget és hogy az embernek nemcsak joga, de sokszor kötelessége, szabadságát, vagyonát, életét áldozni azért, ami tovább tart, mint az ő egyéni élete. Intézményileg kellene tehát behozni a hősök napját. Továbbá ha Erzsébet királyné emlékére meg tudtuk tenni, hogy gyümölcsfákat ültessünk, tegyük ezt meg a hősök emlékére is. Adjunk nekik sírhelyet, ahol bár ők nem nyugosznak, de amely fölött ott legyen az emlék, hogy ez, meg ez meghalt a harcztéren. Ez nagy vigasztalás lesz annak a szegény anyának vagy hitvesnek, aki sokszor azt sem tudja, kedvese porát merre hordta a szél. Ilyen szimbolikus cselekedetek növelni fogják a hálát és a tiszteletet hőseinkkel szemben. Do nem elég, hogy a község tegyen ilyeneket, mert hisz azok a hősök nemcsak azért a községért haltak meg. Az is sokkal helyesebb volna, ha a törvényjavaslat nem azt mondaná, hogy a községek a maguk zsebéből csináltassák meg ezt az emlékművet. Azok a hősök az államért haltak meg, tehát magának az államnak kellene a költségeket viselni. Ezenkívül nemcsak községenkint kellene emléket emelni, hanem közös állami emléket is,