Képviselőházi napló, 1910. XXXIV. kötet • 1917. február 5–márczius 2.
Ülésnapok - 1910-696
696. országos ülés 1917 február 8-án, csütörtökön. 103 megindokolnám, néhány szóval visszatérek arra, amit a haza védelmében elesett hősök emlékét megörökítő vállalatról mondottam. A belügyminister ur most már valószínűleg abban a helyzetben lesz, hogy erre nézve tud nyilatkozni. Sem a katonák dicsőségéről, sem a nekik tartozó hálánkról nem kell szót ejteni, mert hiszen erről minden oldalon olyan magasztalóan és elismerően szólottak, hogy azt fokozni alig lehetséges. Azonban ki kell jelentenünk, hogy a hősök kultuszával nem biztosithat egy nemzet jobb jövőt magának. A hősök kultusza csak akkor erősiti, táplálja és növeszti egy népben azokat az erkölcsi energiákat, amelyek őt ilyen históriai nagy erőkifejtésre képesitik, ha ezzel kapcsolatban kegyelettel vagyunk azok iránt, akik a kötelességteljesítés vértanúi voltak a háború alatt, ha a polgári életben is megmutatjuk majd, hogy hűségüket, áldozatkészségüket milyen magasra értékeljük. Én ebben a tekintetben csak melegen pártolhatom mindazon t. képviselőtársaimat, akik azt mondják, hogy a hősök nevét nemcsak márványtáblákra kell felírni, hanem a választók lajstromába is be kell venni. (Igaz! TJgy van! a baloldalon.) A hideg márvány nagyon fagyos köszönet és hála volna a mi népünk nagy áldozatával szemben. Én nem szeretném, ha a hősök kultuszát degradálnók. azzal, hogy azt elemeire 1 bontanok szét. Azt szeretném, ha ugy a törvényhozás, mint az utánunk következő nemzedékek előtt ez a hősi áldozat nem egyes névszerint felsorolandó emberek dicsősége lenne, hanem az egész magyar nép osztatlan erőfeszítése. Itt nem szabad egyének közt disztingválni. Ez az egész nép erőfeszítése volt és az ellenértéket is az egész magyar népnek kell érette megkapnia. (Igaz! így van! a baloldalon.) A legfontosabbnak tartom, — és azt hiszem, ebben a tekintetben teljes egyetértésben vagyok a legénységgel, a tisztikarral, sőt bizonyára a hadsereg vezetőivel is — hogy a nyugdíjazott és rokkant katonák ellátását és nyugdiját sürgősen felemeljük, mert az teljességgel nem felel meg a mai viszonyoknak. Nemcsak a drágaság, a háborús konjunktúra folytán előállott áremelkedések, de maga az a hosszú időszak is, amely a törvény megalkotása óta eltelt, kötelességünkké teszi, hogy a lényegesen megváltozott megélhetési viszonyok között revízió alá vegyük ezt a törvényt. Erre "nézve határozati javaslatot is fogok benyújtani. Egy másik kérdést is szeretnék még érinteni, amiről az egész vita alatt nem esett szó. (Halljuk ! Halljuk ! a baloldalon.) A világháborúban hallatlan igazságtalanság történt a népfelkelő tisztekkel. A háború tartamára kinevezett népfelkelő tisztektől reverzálist vesznek, hogy ha ők a harcztéren elesnek, vagy betegség folytán a háború áldozatai lettek, akkor családjuk lemond a tiszti nyugdíjról. Jakabffy Elemér : Erről nem tudok ! Huszár Károly (sárvári) : Ez így van. Jakabffy Elemér: Én is népfölkelő tiszt vagyok, de semmit sem írtam alá ! Huszár Károly (sárvári): Én nagyon sokról tudok, akinek ilyet alá kellett írnia. Bizonyára ön a szerencsésebb népfölkelők közé tartozik. (Derültség.) Vannak olyanok, akiket még a háború kitörésekor, rögtön bevonulásuk után neveztek ki népfölkelő tiszteknek ; ezektől reverzálist vettek, hogy családjuk az ő haláluk esetén lemond a tiszti nyugdíjra való igényről.. Ezt föltétlenül rendezni kell, mert ma már tulajdonképen a háború terhét a népfölkelők viszik. A népfölkelő tisztek közül kerülnek ki a legnagyobb hősök, a legkiválóbb csapattisztek. A népfölkelők teljesen egyenértékű katonai szolgálatot teljesítenek a többi tisztekkel, azért őket is egyenlő elbánásban kell részesíteni. (Helyeslés balról.) Nagyon szeretném, ha erre vonatkozólag egy nyilatkozatot kapnánk a kormánytól. Méltóztassanak megengedni, hogy egy megjegyzést tegyek a hősök emléke megörökítésének a módj ara is. Én nagyon elhibázottnak, a nép lelkével összhangzásban nem lévőnak tartom, ha minden községben 50 vagy 100 táblát állítanak fel, vagy egy táblát 100 vagy 200 névvel. Ez olyan kaptafára szabott dolog volna, amely teljesen szem elől tévesztené a czélt. Sokkal helyesebb volna, ha minden községben bizonyos művészi formában — akár a népművészetből eredő formában — katonáink dicsőségét valami értékesebb emlékműben 'vagy_. intézményben örökitenők meg és nem ragaszkodnánk ahhoz, hogy okvetlenül egy vagy több táblán nevek legyenek felírva. Ez sem nem szép, sem a művészi érzéknek meg nem felel, séma czélt nem szolgálja. Ami régi roűtörténeti emlékeink az évszázados zordon idők harczai alatt úgyis nagyobbára elpusztultak. Ez most jó alkalom volna, hogy a magyar művészet fellendülne. Nem kell mindjárt valami drága szoborra gondolni. Egy kis község, Ikervár, igen szerény eszközökkel az első szobrot állította a vértanú Batthyánynak s e szobor alig pár ezer koronába került. Méltóztassék eltekinteni a sablonoktól és bízzák minden vidék ízlésére, hogy milyen formába n akarja megörökíteni a hősök emlékét. Talán nem végzek czéltalan munkát, ha felolvasom, mit ír erről a tárgyról egy kiváló publiczista, Márkus László. Azt hiszem, az, amit mond, sok művésznek ötleteket adhat ä létesítendő emlékmüvekre nézve és így közelebb vihet bennünket a czélhoz. A következőket irja (olvassa) : »Nem okvetlenül relief, vagy oszlop, vagy bronzfigura az igazi emlék. Ahol a nép remek cserepeket tud csinálni, ott ékes keresztelőmedenczére Írhatják a holt hősök nevét és ahol fából szép kopjákat farag a nép, ott ilyenre lehet róni a dicsőségesen egyszerű neveket. Máshol ősi kapuk formáiból nemes diadalivek lehetnek s szegény helyen, ahol azonban jelesen szövöget a nép, a községháza ünnepi helységében örökkévaló faliszőnyeg is lehet az emlék. A romlandóbb anyagot nem kell okvet. len kivinni az utczára, lehet faemlék templomban.
