Képviselőházi napló, 1910. XXXIV. kötet • 1917. február 5–márczius 2.

Ülésnapok - 1910-693

4: 693. országos ülés 1917 február 5-én, hétfőn. Hoványi Géza jegyző: Juxiga Nándor! (Zaj a baloldalon.) Elnök : Juriga Nándor képviselő urat illeti a szó. Juriga Nándor : T. képviselőház \ (Zaj.) Abban az időben, mikor makabeusi Júdás hirét vette a hősök halálának, 12.000 drachmát küldött Jeru­zsálembe áldozatképen, abban a meggyőződésben, hogy jó és üdvös dolog megemlékezni a meghalt hősökről. Ezt a gondolatot akarja szerény meggyőző­désem szerint szolgálni a jelen törvényjavaslat. El­ismerésünket, hálánkat és tiszteletünket akarjuk kifejezni azok iránt, akik hősi halált haltak a má­sok javaiért és ezáltal az erkölcsi jó cselekedetek­nek egyik legnagyobb értékű tettét vitték végbe. A kötelességet mindhalálig teljesíteni már magá­ban véve jó cselekedet, mert elismerést, hálát és tiszteletet érdemel. De ha erkölcsileg, általános erkölcsi szempontból is veszszük azt a cselekede­tet, legyen az az erkölcsnek legszélesebb értelmé­ben, amint azt — mondjuk — Kant felfogja, hogy alárendelje az ember saját akaratát az ő egyéni, személyes érdekei fölött való akaratnak oly czél­ból, hogy saját magának felsőbb javaiért, vagy másoknak egyenrangú javaiért áldozza valame­lyik javát és a legfőbb javát, az életet : erkölcsös, nemes cselekedetet visz véghez. Épen azért nem tartozom a háború alatt azok közé, akik minden halált megsiratnak, min­den halált csapásnak tartanak, hanem látva benne ezt az erkölcsi momentumot, a jó, a tiszteletre­méltó és hálát ébresztő hősi halált bizonyos ünne­pélyes dicsőitésnek kell elfognia a mi lelkünket és ebből a szempontból ugy gondoltam, ugy állí­tottam lelki szemeim elé ennek a törvényjavas­latnak tárgyalását, hogy itt fogom látni néhai I. Ferencz József király temetési pompájának fényét vegyitve IV. Károly király koronázási diszével és hogy a magyar, aki ugy szeret ünnepelni és dicsőíteni, amikor az egyéni hiúság és esetleg az áldomás örömteljes pillanatai intenek feléje, (Mozgás.) ezeket a hősöket, akik a legnemesebb kötelességet teljesítették, a gyász és dicsőítés babér­koszorújával fogja övezni. Naiv fantáziámban csalatkozva bizon3 r os mértékig elkedvetlenedem azon az érdektelenségen, amelyet látok, ugy hogy szinté nincs is kedvem szólni e tárgyról, pedig ezek a hősök nemcsak erkölcsileg magasztosán cselekedtek, hanem cselekedetükben sok van a nemzet, az állam, a vallás, a család megváltásának kálváriájából is. MeTt amint Krisztus kálváriájával megváltotta a világot, ugyanilyen kálvárián kell keresztülmenniök a nemzeteknek, államoknak, vallásfelekezeteknek, hogy azt mondhassák, amit a Megváltó mondott az emausi tanítványoknak: »nem tudjátok-e, hogy ennek kellett megtörténnie, hogy az ember fia az ő dicsőségébe jusson«. Sajnos, hogy ilyen az emberiség fejlődése ; minden gon­dolat, minden eszme vérrel áztatott és minden eszme reprezentánsa csak annyi eredményt, annyi szabadságot tud elérni, amennyi áldozatot hoz érte és minden állam, minden nemzet, minden vallásfelekezet csak ugy tudja megmutatni a maga belső értékét, ha megfelelő áldozatokat hoz és azok mártírjait meg tudja becsülni. Epén azért azt hiszem hogy e hősök megbecsü­lése, érdemeinek törvénybe iktatása a mi benső értékünk hőmérője. De nemcsak a haza mártírjai ők, hanem az egész emberiségéi. Az emberiség küz­delme ez az iszonyatos háború egy ismeretlen nagy dologért folyik. Lehetetlen, hogy az emberiség ennyi vért hiába ontana. Az emberiség sejti, hogy itt valami nagy dolog készül és hogy ez a véörzön kell hozzá, amely hivatva van, hogy a régi világot elöntse, megtermékenyítse az egész földet, amely­ből uj eszmetermés fog fakadni. Én bizom az Úr­istenben, hogy létrehozza ezt a termést és épen azért bizom a jó győzelemben, mert lehetetlen, hogy ez a nagy áldozat ne hozza meg a maga gyü­mölcsét. (Zaj.) Mindezek a hősök nemzeti különbség nélkül, államkülönbség nélkül az emberiség mártírjai is. Ök nemcsak áldozatokat hoznak, de bűnhődnek az emberiség tévedéseért is, mert az ember az Isten első parancsolatának azokat a szavait : »Én vagyok a te Urad Istened«, ugy kezdte írni, hogy kis betűvel irta az isteni Ént és nagy betűvel az egyéni ént. A nemzet önmagát tűzte ki saját czéljának, nem törődvén a többi nem­zetek, államok létérdekével. Az állam abszolúte önczél lett, nem törődött az egész emberiség érdekeivel, a közboldogsággal. Ki becsülte azelőtt az életet ? Már magvában sem becsülték meg azt. A gazdasági téren a kizsákmányolás törvényes formába öltözött. Kinek kellett a béke ? Senki­nek, sőt nevetség tárgya lett. A bethlehemi és krisztusi üdvözlet, hogy »béke legyen veletek*, senkinek sem kellett. Most azonban vágyakozik az emberiség a béke után s a hősöknek azért kell mintegy végigjárniuk az emberiség kálváriáját, hogy előálljon az emberiségben az a reakezió, amely a békét kívánja. Mily változásokon ment át az emberiség máris a háború alatt. Aki azelőtt nem ismert hitet, ma hisz Höfernek ; aki azelőtt nem ismert tekintélyt, engedelmeskednie kell a legkisebb rendeleteknek, amelyeknek alá kell, hogy vesse magát ; aki nem ismert engedelmességet, csak sza­badosságot, annak formaruhába öltözve a leg­nagyobb lelki alázatossággal kell beadnia derekát. Ebből a reakczióból az emberiségnek még nagyobb szeretete fog kifejlődni, mert megismerik, hogy mindnyájan egy apának és anyának gyermekei vagyunk. Nem fognak egymásra ugy nézni, mint a vadak, mert hiszen, amikor ott találkoznak a csatamezőn, látja mindenik, amit azelőtt nem látott, mivel újságjai, politikusai elvakították, hogy bizony mindnyájan egyforma emberek va­gyunk. Ott a csatatéren ők mindnyájan együtt véreznek, együtt halnak meg mindnyájan. Látják ott, hogy különbség nélkül egyszerűen csak embe­rek vagyunk mind, akik földből lettünk és földdé leszünk.

Next

/
Oldalképek
Tartalom