Képviselőházi napló, 1910. XXXIII. kötet • 1916. november 27–február 1.
Ülésnapok - 1910-674
68 674. országos ülés 1916 ezt a törvényjavaslatot, amely bizonyos alkalmazotti kategóriák egészségének megalapozásáról és betegségének meggátlásáról kivan gondoskodni. Ezért bátor vagyok kérni az igen t. minister urat, hogy ezt a reformot lehetőleg sürgősen, még a képviselőház mostani ülésezése alkalmából méltóztassék beterjeszteni. (Helyeslés bálfelöl.) Minden nehézséget, amely ezzel a kérdéssel összefügg, el akarok hárítani az útból. Nagyon jól tudom, hogy többféle kívánság, többféle óhaj van az egész betegsegélyző reformjára vonatkozólag. En magam azt mondom a minister urnak: Most ne méltóztassék jönni egy nagy revízióval, egy általános reformmal a betegsegélyezés terén, mert meg kell várnunk a háború tanulságait, a háború tapasztalatait és a háború tanulságai és tapasztalatai alapján lesz a minister ur olyan helyzetben, hogy ezt a nagyon fontos kérdést megfelelő módon, reform alakjában útnak indíthassa. Az én szivem is nemcsak a betegsegélyezés reformjára vágyik. Az sem utópia, amit most mondok; az aggkor- és a rokkantbiztositás kérdése ma már nem utópia többé. Bebizonyult, hogy azok az államok, amelyek állampolgáraikat aggkor- és rokkantbiztositásban részesítették, a háború alatt milyen nagy hasznát vették ennek, mert hiszen ggkori és rokkantbiztositás is, ép ugy mint a biztositásnak minden faja, tulajdonképen abban kell hogy ezélját lássa, hogy megelőzze a munkaképtelenséget, megelőzze a rokkantságot. .Nem az elhárításra vonatkozik annak a nagy feladata, hanem a megelőzésre. Németországban az aggkori és rokkantbiztosításnak 25 éves története azt mutatja, hogy ez az intézmény rendkívüli hivatást teljesített a megelőzés szempontjából és ezáltal az átlagos életkor feljavítása és a halandóság meggátlása szempontjából, amivel anyagilag is hozzájárult a német gazdasági élet virágzásához. Az ember szive emelkedik, ha pl. dr. Kaufmannak, a íteieksversicherungsamt elnökének idevonat? kozó adatait olvassa. Ezt jelentették Németországban ezek az intézmények. Ezzel kapcsolatban felhívom a t. minister ur figyelmét az aggkori és rokkantbiztosítás intézményére. A háborúban a rokkantak helyzete rendeztetett, ez azonban a biztosítás kérdése, amely más kategóriába tartozik, a háború tapasztalatai alapján, azonban ezt a kérdést már nem szabad utópiaként kezelnünk, hanem ugy, mint gazdasági érdeket, mint az egészségügy egyik megoldásának módját, mint olyan eszközt, amely a magyar nép megtartására alkalmas. (Az elnöki széket Szász Károly foglalja él.) Most engedje meg a t. ház, hogy egy még közelebbi kérdéshez nyúljak, amely a háborúban különösen aktuális, amelyről gróf Apponyi deczember 11-én, hétfőn. Albert t. képviselőtársam itt a házban már megemlékezett: a csecsemővédelemről és az anyaság biztosításának kérdéséről. Az anyasági biztosítás kérdése tulajdonképen a jelenlegi betegsegélyzőpénztári törvényben kezdetlegesen megvan oldva, mert az 1907-ik évi XIX. t.-cz. gondoskodik a női alkalmazottaknak szülés esetén gyermekágyi segélyéről és eltartásáról. Épen erre alapítom mondanivalómat. Tudniillik a helyzet ma az, hogy a munkásbetegsegélyző törvény 50. §-ában megállapítja a betegség után nyújtandó segélyeket, megállapítja tehát az ingyen orvosi gyógykezelést, a gyógyszerek kiszolgáltatását, táppénzt, gyermekágy esetében gyermekágysegélyt. Ez vonatkozik arra az esetre, ha a biztosított nő. De méltóztassék ezen törvény keretében elképzelni azt, hogy mennyi olyan nőről van szó, aki nincs biztosítva, hanem hozzátartozója, családja biztosítva van; pl. a biztosított felesége. A magyar törvény a hozzátartozókra is kiterjed, ami majdnem unikum a maga nemében és sok baj okozója is volt a fedezet hiánya következtében ; én elvi szempontból a fedezetet megadom, elismerem azonban, hogy a minister urak nem követhetnek oly rapid ebben a kérdésben. De nem is a könnyelműség kérdése ez. Azt hiszem, minden olyan intézkedés, amely szocziális kérdésekkel összefügg, gyümölcsöző befektetés és gazdasági érdek. Le kell tennünk arról az eljárásról, ahogy régen kezelték ezeket a kérdéseket, amikor azt hittük, hogy nagylelkűek vagyunk, mikor ilyen intézményekről szólunk. Ez nem a jótékonyság kérdése, ez a szocziális haladásnak és a gazdasági életnek kérdése, mert minden egyes ember megmentése egy nemzetgazdasági előny. Ebből a szempontból kell felfognunk ezt a kérdést. Már volt szerencsém rámutatni, hogy gróf Apponyi Albert t. képviselőtársam minő rendkívüli ékesszólóan világította meg ennek a kérdésnek etikai és nemzetgazdasági szempontjait, felvilágosítván bennünket, hogy milyen nagy kérdésről van itt szó. Én megtalálom magában a betegpénztári törvényben a" fogantyút arra, hogy ez a kérdés a maga kezdetleges formájától egy lépéssel tovább menjen. Ugyanakkor, amikor a törvény a biztosított nőnek megállapítja a maga javadalmazásait, a hozzátartozókra vonatkozólag csak minimálisan intézkedik és .azt mondja az 50. §. ötödik pontjában, hogy a biztosítottaknak igényük van a velük egy háztartásban élő családtagok részéré ingyen orvosi gyógykezelésre, gyógyszerekre és a szükséges gyógyászati segédeszközökre 20 hétig, ezenfelül szülés esetében a szükséges szülészeti támogatásra és gyógykezelésre, ami tulaj donképen egyéb törvények alapján mindenkinek jár, mert minden szegény asszony, aki ezt hatósági bizonyitványnyal igazolja, kap ingyen orvost, bábát és gyógyszereket. Ez is bürokratává teszi az eljárást. Ebből az esetből, ahol a pénztár utján való kibővítésről van szó, van egy érdekes statisztikai adat. Három évi átlagban, 1911-ben,
