Képviselőházi napló, 1910. XXXIII. kötet • 1916. november 27–február 1.

Ülésnapok - 1910-674

674. országos ülés 1916 tonos kérésére újból fizetésrendezést csináltak, de ez csak komédia volt, mert olyformán változtatták meg a drágasági pótlék rendszerét, hogy havi 6—8—13 koronás javítás került ki belőle, ugy hogy az 1916. évben 45.000 K-t fizettek ki drágasági pótlék czimén 600.000 K tisztviselői fizetés és 2,900.000 K tiszta nyereség mellett. Mikor minden könyörgés hiábavaló volt, akkor a vaggongyár hat tisztviselője beadványt intézett az igazgatósághoz, amelyben nagyon szerény fizetésemelést kértek. A beadvány így szólt (olvassa): »Alulírottak a következő javításokat kérjük: Eédetsi Dénes 45 K javítás, Duby Dezső 30 K javítás és pótlék, Kovács István 30 K javítás és pótlék, Hoffmann Jenő 30 K javítás, Kovács Margit 40 K javítás, Schenk Andor 30 K javitás.« Erre a hat tisztviselő a következő választ kapta (olvassa) : »Rédetsi Dénes, Duby Dezső, Kovács István, Hoffmann Jenő, Schenk Andor ma délután hat órakor Dolímayer őrnagy urnái rapporton tartoznak megjelenni.* Ez volt a válasz az ő kérvényükre. Itt tűnik ki, hogy a katonai felügyelet alá helyezett üzemekben a tisztviselők helyzete és sorsa rosszabb, mint a munkásoké. A munkás elmehet panaszkodni a panaszbizottsághoz, azonban ezekre nézve a panaszbizottság nincs statuálva, ugy hogy maguk a munkások mondották nekem, hogy ők kínos helyzetben vannak, amikor látják, hogy hivatalnokaiknak kisebb jogaik vannak, mint nekik. Az tehát a kórelmem az igen t kormányhoz, méltóztassék a panaszbizottság intézményét a magánhivatalnokoknak erre a kategóriájára is kiterjeszteni, méltóztassék megadni a lehetőséget, hogy a vitás elvi és gyakorlati kérdéseket az a panaszbizottság bírálja el, amely a munkáskérdésekben már teljesen bevált és amely alkalmas arra, hogy az izgalmakat lecsillapítsa és általános megelégedést keltsen. Méltóztassék megengedni, hogy áttérjek. a szocziális kérdések egy másik kategóriájára, amely a kereskedelmi minister urat érdekli. Ez a betegsegélyezés egyik részének igen sürgős reformjára vonatkozik. A t. minister ur nagyon jól van informálva ebben a kérdésben, hiszen legutóbb ankétet is tartott. Az' én kérésem, amely megegyezik ugy a munkaérdekeltségeknek, mint a munkásoknak egyhangú óhajával, az, hogy az az értékhatár, amely az 1907. évi törvényben az alkalmazottaknál 2400 koronában, a munkásoknál pedig 8 korona napi munkabérben van megállapítva, emeltessék fel. E tekintetben különféle javaslatok vannak. Van javaslat amely 6000 koronát, van javaslat, amely 4800 koronát, van javaslat, amely 3600 koronát kíván. Azt hiszem, a leghelyesebb volna a 4800 koronás határ, amely módot és lehetőséget adna arra, hogy a mai megváltozott viszonyok mellett ugyanazok maradhassanak a betegsegélyző pénzdeczember lí-én, hétfőn. <Sl tár tagjai, akik a 2400 koronás fizetési határnál voltak. Az 1907 .- XIX. t.-cz. 1. §-a megállapítja ugyanis, hogy betegség esetére való biztosítási kötelezettség alá esnek nenrre, korra és honpolgárságra való tekintet nélkül mindazok, kik a magyar szent korona országai területén — 16. pontban sorolja fel azután, hogy kik, ezeket nem óhajtom felemlíteni — állandóan, akár ideiglenesen, kisegitőképen, vagy átmenetileg olyan fizetéssel vagy bérrel vannak alkalmazva, amely évenkint 2400 koronánál, illetőleg naponkint nyolcz koronánál nem több. A háború folyamán a fizetések nagyobb részben mégis emelkedtek és sok esetben meghaladják a 2400 korona fizetést, amiből azután az a veszedelem áll elő, hogy az azt élvezők ilyen módon kiesnek a betegpénztári tagság alól, amely betegpénztári tagság az illetőknek orvost, gyógyszert, betegség elhárítását, esetleg az egészséget jelenti, de viszont nincsenek olyan körülmények között, hogy privát orvost megfizethessenek. Ez a kérés szintén a társadalomnak most legjobban sújtott elemére vonatkozik, ezekre a fikszfizetésü emberekre, akik rendkívül súlyos viszonyok között igen nehezen élnek meg, semmit át nem tudnak hárítani, mindent maguk fogyasztanak, folyton idegerejük, munkaképességük van koczkán és a vásáron. Azt hiszem tehát, hogy helyes és a kormányzathoz méltó dolog volna, hogy ezeknek helyzetét megváltoztassa ós lehetővé tegye azt, hogy munkásbiztositó pénztári tagságukat megtarthassák azon a módon, hogy a fizetési értékhatár felemeltessék. Jól tudom, hogy a kereskedelemügyi minister ur, akinek nagy érzéke van a szocziális kérdések iránt, amit már példával is illusztrált és megmutatott, mondom, jól tudom, hogy a kereskedelemügyi minister ur behatóan foglalkozott ezzel a kérdéssel, hogy ankétet is tartott ebben az ügyben. Épen erre hivatkozom magam mellett. Ha itt csak egyoldalú kívánságról volna szó, akkor talán még lehetne elzárkózni ennek teljesítése elől; de azt lehet mondani, hogy ezen az ankéten egy hang kivételével, amely taktikai szempontból még nem találta helyesnek ezt az időpontot, valamennyi érdekeltség, a Gyáriparosok Szövetsége, a Kereskedelmi és Iparkamara, egyéb kereskedelmi körök képviselői ép ugy, mint a munkások képviselői valamennyien egyhangúlag kérték a fizetési értékhatár felemelését. Bocsánatot kérek a háztól, hogy talán nem is alkalmas időben foglalkozom ezekkel a kérdésekkel, de felszólalásomnak az a czélja, hogy kérjem a minister urat, legyen kegyes még a mostani ülésezések alatt a háznak ezt a törvényjavaslatot beterjeszteni, mert amint a munkaadó érdekeltségek és a munkások megegyeztek ennek elfogadásában, azt hiszem, a házban sem lesz ennek semmiféle ellenzéke és a ház összes pártjai egyhangúlag fogják elfogadni 9*