Képviselőházi napló, 1910. XXXIII. kötet • 1916. november 27–február 1.

Ülésnapok - 1910-674

66 674. országos ülés 1916 deczember 11-én, hétfőn. is: a kötelezettségek oldala. Ha a tőkekonczentráczió egyfelől felszívja az embereket, megszünteti az önállóságot, akkor másfelől érezze magában azt a szocziális kötelezettséget, Hogy alkalmazottainak életét elviselhetővé tegye. Amikor a magánalkalmazottak azt panaszolják, liogy munkaerejükkel uzsorás módon élnek vissza, hogy kihasználják őket, de nem adják meg nekik a tisztességes megélhetés előfeltételeit, akkor kérnem kell, hogy az állam itt is avatkozzék he viszonyaik rendezésébe, itt is állapíttassák meg oly minimum, mely az emberi megélhetést lehetővé teszi. Múltkor olvastam a Népszavában ezikket arról, hogy Lévay Pál, azon szerencsétlen fiatalember, kivel az az ismeretes eset történt, hogy a bankszolga elszaladt előle nem tudom hány ezer koronával, ez a 17 éves bankhivatalnok 60 korona fizetést kap. Mikor lehetséges, hogy a mai világban ilyen kezdő fizetéssel alkalmaztassanak érettségizett fiatalemberek, akkor a Népszava, a munkások lapja, ezen czikkében felkiált, hogy a legnagyobb csodálkozással látja, hogy a banktisztviselők nem lopnak, nem csalnak mindennap, hanem 60 koronával nyomorognak és amellett százezreket kezelnek. Én azt hiszem, ebből leszűrhetjük azt a tanulságot, hogy a fizetések bizonyos minimumát kötelezővé kell tenni. Mikor az állam anynyira beleszól a magántulajdonba, a magánéletbe, hogy megszabja a lisztadagokat, mit ehet az ember, akkor azt is meg kell szabni, hogy milyen munkafeltételek mellett lehet az emberi munkát kihasználni. Azt hiszem ez méltányos óhajtás, amely vonatkozik a munka idejére, a túlmunka fizetésére is. Legyen szabad egy példát felhoznom arra, hogy ezek az uj modern intézmények, a nagybankok, milyen feudális nagyzási hóbortba estek, amikor azt hiszik, hogy ők az élet és halál urai és az emberekkel mint rabszolgákkal rendelkezhetnek. Más alkalommal már felemlítettem a kötelező nyugdíjbiztosítás kérdését, mert tűrhetetlen állapot, hogy a bankok röghöz kötik saját alkalmazottaikat a nyugdíjfizetés révén, ugy hogy elveszti nyugdiját az, aki otthagyja a bank kötelékét. Ezáltal modern jobbágyságot alkotnak, mely röghöz, helyhez van kötve. Erre a nagyzási hóbortra egy jó szót talált ki Radó Sámuel, aki a bankokráczia névvel illeti ezt az uj arisztokrácziát. Ennek egy tipikus példáját fogom a t. ház elé állítani. Egy budapesti intézet, az Egyesült Fővárosi Takarékpénztár a hadbavonultakkal reverzálist íratott alá, melyben arra kötelezik magukat, hogy amennyiben a háború után nem töltenek el legalább egy évet az intézet szolgálatában, a háború folyamán folyósított illetményeiket visszafizetik. Ez lehet álláspont, ebbe nem szólok bele, de ami felemlitésreinéltó és megütközést kell hogy keltsen az az, hogy ebben a reverzálisban a következő mondat foglaltatik: »Az igazgatóságnak ezen atyai gondoskodásából minden ellenszolgáltatás nélkül katonai szolgálatom alatt kiérdemetlenül folyósított illetményeim összegét kamatmentes előlegnek tekintem.« Ezt íratták alá ä reverzálisban azzal a hadbavonult alkalmazottal. Aki atyailag gondoskodik, az nem néz az érdemre, és aki az érdemre néz, az nem gondoskodik atyailag. De egyáltalában micsoda mód az ezektől a modern rabszolgáktól ilyen reverzális aláírását követelni és kezdeni azzal, hogy »kiérdemetlenül« mert ott a fronton van, odaviszi bőrét s esetleg' meghal. Ez a budapesti bank azt mondja, hogy kiérdemetlenül kapja a fizetését a háború alatt, mert odakünn van a fronton. Milyen aberrácziója a nagyzási hóbortnak ez a kifejezés, hogy »atyai gondoskodás minden ellenszolgáltatás nélkül«. Ha az a hivatalnok nem volna ott a fronton, az ellenség talán más utakat keresett volna, de ott a magyarság minden rétege vérzik, a bankhivatalnok ép ugy, mint a földmivelő, az agrárius, ugy mint a merkantilista osztály, felekezeti és vallási különbség nélkül. Mikor kezembe veszem a Pénzintézeti tisztviselők lapját, azt olvasom minden heti számukban, hogy hányan haltak hősi halált, akkor mégsem lehet azt mondani egy reverzálisban, melyet az a modern rabszolga ir alá, hogy kiérdemeletlenül folyósították illetményeit a katonai szolgálat ideje alatt. A magánhivatalnokoknak általános óhaja, hogy viszonyaik rendeztessenek emberséges módon s ne legyenek kiszolgáltatva főnökeik zsarnoki önkényének és feudális nagyzási hóbortjának, hanem állapíttassanak meg a munkafeltételek, a munkabér minimuma s teljesíttessenek mindazok a kívánalmak, melyeket modern államban a magánalkalmazottak kara joggal megkövetelhet. Van azonban a magánhivatalnokoknak egy kategóriája, mely a háború folytán még rosszabb helyzetbe került,, mint a magánhivatalnokok többi osztálya. Ertem ezek alatt a katonai felügyelet alá helyezett üzemekben dolgozó magánhivatalnokokat. Míg az ott dolgozó munkásoknak megvan a panaszbizottságuk, ahová fordulhatnak, melynek reparácziója, mint előbb bátor voltam említeni, megfelelő módon történt, ugy hogy ma a panaszos-bizottság működésével megvannak elégedve, addig, az ezen üzemekben dolgozó magánhivatalnokok el vannak zárva az orvoslás útjától. Ahelyett, hogy általánosságban beszéljek erről a kérdésről, méltóztassanak megengedni, hogy fölemlítsek egy esetet, a G-yőri Vaggongyár esetét, mely az egész kérdésnek megítélésébe bevilágít. A Győri Magyar Vaggongyár a Wiener Bankverein alapítása és most katonai felügyelet alá van helyezve. Tisztviselői, akik családos emberek, 100—150—200 K fizetéssel vannak alkalmazva. Mikor a háború folyamán a drágaság mindjobban emelkedett, a tisztviselők foly-