Képviselőházi napló, 1910. XXXIII. kötet • 1916. november 27–február 1.
Ülésnapok - 1910-690
434 690. országos ülés 1911 január 26-án, pénteken. Tudom : az én szavam is, — hogy ezt a mindennapi kifejezést használjam — bár nem vagyok a pusztában, hanem a parlamentben, mégis csak a pusztában elhangzó szó s ezek továbbra is abban a nyomorúságos helyzetben maradnak, amig esak nem lesz oly parlament, amely ezeket az elhagyott néprétegeket is felkeresi és rajtuk segíteni iparkodik. En arra kérem a t. kormányt, hogy ha a nagyobb hanggal, nagyobb aplombbal s reprezentatív módon fellépő egyéb pénztárak panaszait meghallgatta, ezeken a szegény, képviselet nélkül álló névteleneken is, — mert hiszen őket a munkaadó vezérigazgató képviseli, már pedig attól nem lehet várni, hogy szocziális reformokkal jöjjön — ezeket is meghallgatni s az én gyenge szavamat meghallani méltóztassék. Mutasson egyszer a t. kormány kivételes példát arra, hogy oly rétegeket is észrevesz, amelyeknek reprezentatív ereje nincs s amelyeket csak akkor lehet észrevenni, ha különös szocziális gondolkodással azon mély rétegekbe is lenyúlunk, melyekre a kormány és kormányzati politika egyébként ügyelni nem szokott. Ezen álláspontom végeredménye az, hogy a törvényjavaslatot az 1. §-ban lefektetett súlyos elvi hibák miatt el nem fogadhatom, de egyebekben a kereskedelemügyi kormánynak azon törekvését, hogy a szocziális feladatokat teljesítő pénztárak helyzetén javítson, a legnagyobb örömmel fogadom. (Helyeslés balfelől.) Elnök : Ki a következő szónok? Szepesházy Imre jegyző: Polónyi Géza ! Polónyi Géza: T. képviselőház ! A törvényjavaslat oly széles területét érinti a közéletnek, hogy érdemes volna vele behatóan, a tárgy fontosságához mérten foglalkozni. Erről azonban leteszek s csak néhány rövid pillanatra veszem igénybe szíves türelmüket, hogy az 1. §-szaI kapcsolatos aggodalmakra nézve néhány megjegyzést tegyek. A magyar parlamentben az ellenzék, legalább nézetem szerint, nemes példáját adta eddig az elfogulatlanságnak és annak, hogy a háború nagy czéljainak szolgálatában letesz még egyéni skrupulusokról is olyannyira, hogy a t. kormánynak ezt bizonyos mértékig talán honorálni is kötelessége volna. így ennél a javaslatnál is rá kell mutatnom arra, hogy amikor a kormánynyal szemben az ellenzék a legélesebb fegyverekkel kénytelen egyéb téren küzdeni, a háborúval kajicsolatos kivételes intézkedésekre felhatalmazást kérő kormánynyal szemben, amikor pedig nemes alkalma kínálkoznék erre, még a bizalmi kérdést sem vetette fel e kérdéssel kapcsolatban. Mert a magasztos, nagy czél szolgálatában szivesen járulunk hozzá, hogy az ellentétek talán ott simuljanak el, ahol közös nagy érdekeink védelme azt megköveteli. Azonban, t. ház, a lojalitásnak is vannak határai. Nem szabad okot szolgáltatni arra, hogy az ellenzék ezen szándékáról letegyen. Én nem fogom elkövetni sem a parlamenttel, sem a t. igazságügyminister úrral szemben azt a sértést, hogy bővebben igazoljam azon álláspontomat, miszerint őhozzá egy igen röviden indokolt tiszteletteljes kérést kell intéznem. Sok mindenfélét tapasztalunk és élünk át, különösen a háborús korszakban, kivételes időben. Az a dolog azonban, amely itt fenyegeti a magyar törvényhozást, nem politikai, hanem olyan jogászi szakkérdés, amelynél én attól félek, hogy a történetíró előtt az országgyűlés reputácziója szenvedne sérelmet, hogy ne mondjam, stigmatizáltatnék, ha e kérdésben orvoslást nem kapunk. Arról van szó, hogy az 1. §-ban a kormány meghatalmazást kér magának arra, hogy nem ismertetett uj eljárási szabályokkal, nem ismertetett uj hatóság előtt menjen egy eljárás, amely az állampolgárok egyéni szabadságát is veszélyezteti. Méltóztatik tudni, hogy ezek a kihágások szabadságvesztés büntetésével járhatnak. Nem sértené-e az igazságügyminister urnak, különösen mint volt tanárnak, akire nemcsak volt tanítványai büszkék, reputáczióját, ha bővebben indokolnám, hogy ha a törvényhozási téren, ahol az állampolgárok legszentebb jogai, az egyéni szabadság charta bianca alakjában igy kezeltetnék, (Ugy van! Ugy van I balfelöl.) hogy senki sem tudja, milyen eljárás folytán és kiknek lesz kiszolgáltatva az ő egyéni szabadsága — ha ez lehetséges, akkor csakugyan nem frivol szójáték az, hogy ebből az országból ki kell vándorolni. Ne kövessük el ezt a rettenetes nagy hibát! Én csodálkoztam azon is, hogy a bizottságokban, amelyek több szakbizottságból alakultak össze, ez a dolog igy szó nélkül keresztülmehetett. Még inkább csodálkozom azon, hogy mikor ez a kérdés az ellenzék oldaláról igen objektív fejtegetésekkel már eléggé demonstrálva lett, akkor a t. igazságügyminister ur ebben a kérdésben e pillanatig hallgatott. En tudom, hog}r ő foglalkozni fog a kérdéssel, de arra kérném, legyen tekintettel azokra* a képviselőkre, akik nem akarnak unosuntalan felszólalásokkal alkalmatlankodni és legaláMj mint jogász tájékoztassa ezt a parlamentet aziránt, hogy mi az, ami itt terveztetik. (Helyeslés balfelől.) Mert ha az ember kezébe veszi az indokolást, akkor a dolog még gyanúsabbá válik. Az indokolás ugyanis azt mondja (olvassa) : »Indokolt lehet bizonyos esetekben a jogorvoslatok korlátozása, a jogorvoslati határidők megrövidítése, vagy az eljáró hatóságoknak olyan kijelölése, hogy az intézkedést foganatosító hatóság és az intézkedés megszegésével elkövetett kihágás miatt eljáró hatóság azonos legyen.« A t. igazságügyminister ur a közigazgatás labirintusában talán nem is lesz olyan járatos, mint magában a jogi kérdésekben. De a kormány tartozik azzal, hogy felvilágosítson bennünket, akik nem tudjuk, hogy melyik hatóság olyan a magyar hatóságok közül, amelynél az intézkedés és a büntetés végrehajtása azonos kézben lesz. Kiről lehet itt szó? Intézkedési jogköre van, mondjuk, a Haditermény részvénytársaságnak.
