Képviselőházi napló, 1910. XXXIII. kötet • 1916. november 27–február 1.

Ülésnapok - 1910-689

40G 689, országos ülés 1917 j, anuár 25-én, csütörtökön. mint az úgynevezett népbetegségek elleni küzdelem. A tuberkulózis és a venereás betegségek elleni küzdelem már most is a legnagyobb mértékben kell bogy foglalkoztassa •— és tényleg foglalkoztatja is — a munkásbiztositó intézményeket. Mindent el kell követni, bogy ezeket az intézményeket e feladatuk helyes betöltéséhez segítsük. A tuberkulózist illetőleg a háború elején az volt a nézet, hogy a tuberkulózisnak maga a háború nem árt. Akik bevonulnak, azok a friss, szabad levegőn visszanyerik a tüdejük épségét, egészségesek lesznek és tulaj donképen alkalom adatik nekik arra, hogy szörnyű betegségükből kiépüljenek. Minél tovább tartott azonban a háború, annál inkább lohadt ez a remény. És amikor azután bekövetkezett a hó, a fagy, bekövetkeztek a nedves, esős napok, amikor az a tuberkulótikus beteg bekerült a lövészárokba, akkor a baj ujultan kitört. Ma az a helyzet, hogy a tuberkulótikus betegek száma sokkal nagyobb lett, mint amekkora volt békeidőben és maga a háború hozzájárult a tuberkulózis erösebb kifejlődéséhez. Méltóztassanak most már megengedni, hogy reátérjek a vereneás betegségekre. Köztudomású, hogy a venereás betegségek a háború alatt óriási mértékben megnövekedtek. Megnövekedett annak mind a két fajtája. A szifilisz egyrészről, másrészről a gonorrheás betegségek sokkal nagyobb számban vannak jelenleg, mint ahogy az a békeidőben volt és sokkal súlyosabb veszedelmeket rejtenek magukban. Súlyos veszedelmeket rejtenek magukban iníekcziózus természetüknél és annálfogva, hogy ilyen betegségben szenvedő gyermekeknek adnak létet vagy a meddőség ~ állapotát hozzák létre. Mindent el kell tehát követni a venereás betegségek leküzdésére. Méltóztassék megengedni, hogy ne csak általánosságban beszéljek ezekről a dolgokról, hanem konkrét adatokat hozzak fel. Itt van a kezemben di'. Hahn Dezsőnek, az Országos Munkásbiztositó Pénztár főorvosának tanulmánya erről a kérdésről. Elmondja, hogyan él egy ilyen venerás beteg. (Olvassa.) »Tessék elképzelni a proletár beteg anyának a sorsát, aki tömegszálláson lakik, ahol leány, gyerek, asszony egy szobában lakik vele. Vagy a betegnek súlyos heregyulladása van, vonszolja magát a szegény ember; vagy súlyos luesze van, vérszegény, sápadt és munkaképtelen, súlyos fejfájással, éjjel gyötrő fájdalmakkal. Amint megtudják a szálláson, hogy ebben a betegségben szenved, rögtön kiteszik. Ennek a betegségnek fertőző voltáról túlzott a felfogás a társadalom körében. A szegény ember erre hozzánk jön — t. i. az Országos Munkásbiztositó Pénztárhoz, — hogy helyezzük el kórházba. Mi kórházi utalványt adunk neki, eljárunk a kórházban és nem tudjuk elhelyezni. Tapasztalatom az, hogy akárhány ilyen szegény fiatalember öngyilkosságának oka az, hogy heteken át vándorol kórházról kórházra és sehol sem veszik fel, lakást pedig nem kap.« Igen, az ilyen betegnek el kell pusztulnia, mert lakásban nem tűrik meg, kórházba nem' veszik fel. Mit csináljon? Kénytelen önmaga ellen fegyvert ragadni. Hát, t. ház, ezen az állapoton változtatni kell. Nem szabad ezeket a szegény embereket odáig jutni engedni, hogy lakás, vagy kórházi ápolás hijján a halálban keressenek menedéket. (Ugy van! TJgy van! a baloldalon.) Azt hiszem, érdekli a t. házat a kérdés, (Halljuk ! Halljuk! a baloldalon.) hiszen annyi derék ember szenteli magát neki. Nagyon érdekes kérdés a kezelés kérdése. Méltóztatnak nagyon jól tudni, hogy sokan álszeméremből és azért is, mert a kezelés fájdalmas, nem kezeltetik magukat. Az orvos feladata, hogy a beteget valósággal hipnotizálja és rábirja arra, hogy magát állandóan kezeltesse. Más betegségeknél a kezelés talán nem bir olyan óriási fontossággal; bizonyos ragályos és járványos betegségeknél a quarantainé-t kell alkalmazni ; vannak azután betegségek, ahol oltással segitenek, ami szintén preventív rendszabály ; de a venereás betegségeknél egyesegyedül a gyógyítás az, amely a járványokat megakadályozhatja. E kérdések kormánybiztosa, dr. Nékám egyetemi tanár igen érdekes kérdést vetett fel : a kényszerkezelés kérdését, amely Poroszországban meg is van, hogy t. i. az embereket, ha nem lehet dédelgetni és csalogatni, kényszeriteni kell arra, hogy magukat gyógyittassák. Méltóztatnak tudni, hogy e bajok kezdő stádiumban sokkal könnyebben kezelhetők, mint később. Későbbi stádiumban a kezelés sokkal fájdalmasabb s azonfelül ezen idő alatt a beteg sok mást inficziál. Nékám egyetemi tanár tehát felvetette a kényszerkezelés kérdését. Én ebbe a magam részéről nem szólok bele ; én általában a szabadságnak a hive vagyok és nem vagyok szakértő ezekben a kérdésekben, de mint jellemző tünetet említem fel, hogy egy ilyen kiváló orvos azon gondolkodik, hogy nem volna-e czélszerü a kényszerkezelés életbeléptetése. Már most még egyet legyen szabad, kiemelnem. Az utóbbi időben Ehrlich tanár korszakos felfedezése folytán az embereket azzal a Teménynyel lehet éltetni, hogy kigyógyulnak, a salvarsannal majdnem biztos eredményt lehet elérni. Ha a betegek tudják azt, hogy van olyan gyógyszer, amelynek segítségével meggyógyulhatnak, akkor az orvosoknak és a pénztáraknak mindent el kell követniök arra nézve, hogy ezeket az embereket a gyógyulás reményével magukhoz édesgessék. Török Lajos professzor, aki mint orvos és mint ember egyaránt kiváló, akinek nevét igazán öröm emliteni, egy betegsegitő kórházban már meg is valósított egy ilyen ellenőrző intézményt, minden embert, alti nem jön, felkerestet a lakásán és szelid kényszerrel igyekszik rábírni ezeket az embereket arra, hogy magukat kezeltessék. Vannak mások, akik iratoknak terjesztése által óhajtják elérni azt