Képviselőházi napló, 1910. XXXIII. kötet • 1916. november 27–február 1.

Ülésnapok - 1910-687

3(M 687. országos ülés 1917 január 23-án; kedden. meg szószerinti szövegében — hogy most nem alkalmas az idő a reform keresztülvitelére, meg kell várni, amig konszolidálódnak a viszonyok a háború után és az akkori viszonyokhoz simulva kell az általános tarifát megcsinálni. Én ezt teljesen aláírom és magainévá teszem. Mert senki a világon ma meg nem állapíthatja, hogy a háború után minő lesz a közgazdasági hehezet. Utóvégre "a békekötésnek mindenesetre a leglényegesebb alkotórésze éjjen a háborús felek gazdasági sjsekulácziói lesznek. Mert hiszen ott nemcsak területekről és nemcsak nemzetiségi problémákról lesz szó az ente nterészéről, hanem igen kemény más, elsősorban közgazdasági kérdésekről is. (Ugy van! Ugy van! balfelől.) Teljesen osztozom tehát a minister ur véleményében, melyet — amint látom — helyeslésével a kereskedelemügyi minister ur is magáévá tett, hogy majd a háború után. Ámde ennek van egy logikai következménye, az, hogy a közgazdasági kérdésekben a mi álláspontunk a helyes, szemben a ministerelnök úréval, melynek érdekében hetenkint jsárszor felszalad Bécsbe és tárgyal Clam-Martinitz osztrák ministerelnökkel. Sajnos, a Bécsből jövő magánhirek szerint valahányszor elhagyja Bécset, az osztrák közgazdasági körök jót nevetnek a markukba. Nem akarom, mert tovább elvinne tárgyamtól, ezt bővebben részletezni. Hisz mindenki tudja, mit értek ez alatt. De a logikai következménye ugyebár ez álláspontnak az. hogy nemcsak a tari-' fákat nem lehet, hanem ugyanazon argumentum alapján, ugyanazon szent való igazság alajaján az egész közgazdasági problémát nem szabad és bűn lenne a nemzettel, az agyonsanyargatott nemzettel szemben most lekötni 20, vagy nem tudom hány évre, midőn sem mi, sem önök, sem senki nem tudja, hogy egy év múlva, ha meglesz is a béke, minő lesz a közgazdasági helyzet. (Ugy van ! Ugy van ! balfelől.) Midőn tehát teljes lojalitással csatiakozom a minister uihoz a tarifakérdésben, kérem a t. kormányt, csatlakozzon ne az én álláspontomhoz, hanem a józan ész álláspontjához, hagyja abba a bécsi kiegyezési tárgyalásokat, melyeknek igazán nem volna az országra nézve semmi jó eredményük, inkább csak veszedelmeket rejtenek magukban és térjen át a provizórium neve alatt ismeretes egyedül helyes álláspontra, vagyis oldjuk meg ideiglenesen, halasztással, a kérdések eltolásával az egész közgazdasági problémát, oldjuk meg majd a háború után, akkor menjünk bele az eg'sz kérdésbe. (Helyeslés balfelől.) És ezt nem pártszempontból mondom. Én leszek az első, aki meghajtom zászlómat a ministerelnök ur előtt, hogyha ő sutba dobja, földhöz vágja az eddig általa oly következetesen, jobb ügyhöz méltó erővel és erős meggyőződéssel vallott álláspontot s maga is a provizórium álláspontjára helyezkedik. (Helyeslés balfelől.) Ezek előrebocsátása után bátorkodom a jiroblémákkal is kissé részletesebben és behatóbban foglalkozni, melyek a jelen törvényjavaslattal I

közvetetlenül, vagy közvetve kapcsolatban vannak. Bátorkodom azonban fejtegetéseim bevezetőjéül a t. ház figyelmét felhívni arra, hogy a magyar közvéleményben a drágaság kérdése már-már járványszerü desparácziót idéz elő. A drágaság, amit szebb kifejezéssel a pénz vásárlóereje csökkenésének nevezünk, magj^arul annyit jelent, bog}? a mi bankjegyünkért ma nem lehet már annyit kapni, mint azelőtt, mint egy hónappal, tíz hónaj>pal, három évvel ezelőtt, nem pedig azért, mert a közbizalom ezen bankjegyek belső értékét ma kevesebbre becsüli. Miért becsüli kevesebbre? Azért, mert.még az is, aki a valuta nevet soha sem hallotta életében, érzi azt, hogy ezen bankjegyek belső értéke körül baj van; érzi, hogy az valamely okból csökkent. Csökkent pedig azéit, mert tudjuk, ugyebár, .hogy azoknak belső fedezetét ma már leginkább csak a magyar állani összvagyona képezi, mert nincs meg az a fedezetük, amely a nagy államok, sőt a középállamok jegybankjainak érczfedezetében mindenütt megvan. Lehet ezt az érczfedezetet keveselni, lehet lekicsinyelni, vagy ragynak tartani. Én nem a magam véleményérc építek, de látom, \wgj a földgömb mindazon részein, ahol intelligens emberek laknak, mindenhol keresik az érczfedezetet, ma jobban, mint bármikor. Lehetséges, hogy a mi jegybankunk érczfedezete nagyobb, mint magunk hiszszük. De az a tény, hogy mig az összes jegybankok hétről-hétre közzéteszik érczfedezetük állagát, a mi jegybankunk a háború egész tartama alatt mélységes homályba burkolódzik c tekintetben, mindenesetre aggodalmakra ad okot, különösen azért, mert ezen érczfedezetről — amely utóvégre a semleges külfölddel szemben az utóbbi idők óta a devizaközpont működése folytán meglehetős jól meg van védve, vagyis a semleges külföldre igazán minimálisan megy ki a mi érezfedezetünk — fennáll az az aggodalom, hogy esetleg a mi bankjegyeink értéke azért oly csekély, mert talán érezfedezetünk tekintélyes része, talán 4—500 millió is átment Németországba, ott eszközölt fizetésekért. Ha az igen t. előadó ur meg tud engem nyugtatni aziránt, hogy a németek megelégszenek a mi papírpénzünkkel és nem követeltek igen sok reláczióban és igen sok fizetésnél aranyat, ha nem ment ki legalább 4—500 millió arany a háború alatt, — amint bizonyára ment, de ha nem ment, tant mieux — meghajlok az ő szava előtt, el fogom ismerni az ő igazát. Amig azonban az igen t. előadó ur az ellenkezőt határozottan nem állítja, — nem is kívánom, hogy bizonyítsa, csak nem állítja — addig engedje meg az előadó ur, hogy én azon aggodalmamnak adjak kifejezést, hogy igenis, Németország, a mi szövetségestársunk, a közgazdasági és pénzügyi életben sok aranyat vont el a kettős monarchia piaczaitól és hogy ennek a bizalmatlanságnak kell tulajdonitanunk azt, hogy a német és az osztrák és magyar értékek