Képviselőházi napló, 1910. XXXIII. kötet • 1916. november 27–február 1.

Ülésnapok - 1910-686

686. országos ülés 1917 január 22-én, hétfőn. 271 önálló helyet nem találkát. É; ha a koi szelleme által indítva és meghajolva előtte készek is voltak a nemzeteknek és népeknek alkotmányt adni, nem tudták megérteni, hogy azt a történeti alkotmányt, amelyért annyi honfivér hullott, e nemzet nem adhatja cserébe egy olyan közjogi rendért, amelyben állami önállósága áldozatul esik. S beteljesedett ismét a haza bölcse által megállapitott történeti igazság, hogy valahányszor nehéz időkben ellentét támadt nemzet és fejedelem között, a fejedelem és nemzet között az egyetértést és kibékülést nem a bajokat felidéző tanácsadók hanem a királyok mélyebb belátása és igazságérzése állította helyre. Okulva hosszú évek szomorú tapasztalatain, akkor, amikor az osztrák császár elvesztette utolsó olasz tartományát, amikor a német szövetségben a porosz biztosította magának véglegesen a vezető szerepet, a magyar király akkor aratta legszebb győzelmét, mert legyőzte önmagát ! Szakítva a multak hagyományaival, rátért a jogfolytonosság útjára, elismerte az ezeréves magyar alkotmányt és a magyar állam önálló nemzeti létét. S amiként Szent István akkor, amikor választania kellett Kelet és Nyugat között, Rómától kért koronát s ezzel megvetette a magyar állam ezeréves fennállásának biztos alapját, akként forrott össze I. Ferencz József neve Magyarország újjászületésének korszakával. S a király és a nemzet között helyreállott bizalom, felkeltette a magyar nemzet lelkében élő energiákat, amelyek kultúra hs és gazdasági téren egyformán áldásthozó gyümölcsöket teremve, a magyar önálló nemzeti államot tették a kettős monarchia hatalmas támaszává s egyúttal biztosították a monarchiának nagyhatalmi állását, amely most, a világháború nehéz megpróbáltatásai közejDette állja ki tüzpróbáját, mert teljesíteni tudja ma is azt a történelmi missziót, amelyet a kettős monarchiára a sors, Kelet és Nyugat találkozóhelyén kijelölt. (Igaz ! Ugy van ! jobbjelöl.) Bltörülhetetlen betűkkel irta be nagy királyunk az ő nevét Klió ércztábláiba. Iktassuk be az ő emlékét késő utódok okulására mi is törvénykönyvünkbe, s bár nagy alkotásaiban ő maga már exegit monumentum aere peraennius, — állítsunk emlékéhez méltó emlékművet, amelyet szeretetünk virágai díszítenek s kegyeletünk és hálánk örökzöld folyondára övez. Kérem az igen tisztelt házat, méltóztassék a javaslatot általánosságban és részleteiben elfogadni. (Elénk helyeslés a jobboldalon és a középen.) Elnök : Ki következik szólásra ? Vermes Zoltán jegyző': Polónyi Géza ! Polónyi Géza: T. képviselőház! Megvallom, hosszú tűnődésemnek eredménye az az elhatározásom, hogy ennél a törvényjavaslatnál felszólaljak. Jobban szerettem volna s kértem is a jegyző urat, hogy elsősorban a párt megbízottjai nyilatkozzanak a kérdésről, hogy azután a tett nyilatkozatokhoz való csatlakozásom lehetővé váljék. De másként történt az intézkedés s ezért bocsánatot kérek ellenzéki t. képviselőtársaimtól, ha eltérőleg a régi szokástól, elsősorban én nyilatkozom. (Halljuk ! Ralijuk 1 balfelól.) T. képviselőház ! Mély sajnálattal fogok a felszólaláshoz, de végleges és döntő elhatározásomat még e perczben is a nyerendő felvilágosításoktól teszem függővé. A felvilágosítás adására a kormány lesz kötelezve, felelősségének tudatában, az előadó ur azonban a házszabályok rendelkezésénél fogva köteles arra, hogy válaszoljon a hozzá intézett kérdésre. Nem első eset, sőt sorozatos törvények biztonyitják, hogy a magyar nemzet a kegyelet érzésénél messze túlmenőleg politikailag is lerótta elhunyt uralkodói iránt a hála adósságát. Bár e kötelezettség sem teljesíttetett mindig, a kegyelet szempontjából sem. Például a most elhunyt uralkodó előtt V. Ferdinánd uralkodása nyomtalanul tűnik el törvényhozásunkban, pedig az ő uralkodásában is van kiemelkedő mozzanat, melyről a törvényhozásnak mint egy uj korszak kezdetéről meg kellett volna emlékeznie : t. i. a 48-as törvények szentesítése. Mikor én az elhunyt uralkodónak ma még csak ideiglenesen elhelyezett koporsójánál megállok és bírálom e törvényjavaslatot, abból a meggyőződésből indulok ki, hogy az a kérdés, mely most a nemzetet foglalkoztatja, már nem a kegyelet kérdése. Ez politikai aktus, ahol az uralkodót már nem kiséri el a szentség és sérthetetlenség alkotmánybiztositéka, melyet a felelős kormányok csak addig fedeznek, amig a királyt meg nem váltja a halál. Mikor az uralkodó a mulandóság törvényei szerint átlép az örökkévalóságba, mint ember már bírálat alá kerül, az egyéni felelősség minden terhével és következményével. S ha e kérdést igy bonczolom, meg kell állanom annál a ténynél, hogy a történetíró, midőn mércze alá fogja helyezni elhunyt királyunk uralkodásának történetét, azt a pártatlanság biztos érzékével két részre kell osztania. E két rész között könnyű a czezurát megállapítani : az egyik körülbelül 18—20 évig tartott, s a koronázás előtti "'dőt foglalja magában, a másik a koronázás utánit. Lehetetlen magyar embernek a fájdalmas emlékek nagy. neheztelő nyomása nélkül e kérdéshez hozzányúlni, lehetetlen szemet hunyni a múlt azon eseményei fölött, amelyek csak az Isten különös kegyelme folytán mentették meg a nemzetet attól, hogy függetlensége és önállósága, egy összbirodalmi eszmében eltiporva, örökké el ne veszszen. (ügy van! a szélsőbaloldalon.) Az előadó ur már beszélt azokról a körülményekről, amelyek között ez uralkodás megkezdődött. Mivel még nem állunk messze a kegyelet körébe tartozó aktusoktól, engem feszélyez az, hogy a történetíró egész ridegségével kezeljem az uralkodásnak azt az első időszakát. De annyit mondanunk lehet, szabad, sőt kötelességünk, hogy ez uralkodás kezdődött egy családi összeesküvés folytán, egy palotaforradalommal, melynek az