Képviselőházi napló, 1910. XXXIII. kötet • 1916. november 27–február 1.

Ülésnapok - 1910-679

679. országos ülés 1916 ät mében független magyar niinisterium által gyakorolják s bármely rendeleteik, parancsolataik, kinevezéseik csak ugy érvényesek, ha a Budapesten székelő ministerek egyike által is aláíratnak.* Tudjuk, mennyi keserű félreértésre adott és ad okot az, hogy az u. n. haduri felségjog czimén az 1867: XII. t.-cz. 11. §-ának helytelen interpretálásával konfiskáltatott a magyar nemzetnek a hadsereg felett való egész rendelkezési joga és minden ellenjegyzés nélkül gyakoroltatik ott a kinevezések minden ténye és minden egyéb funkczió. Mély sajnálatomra, már uj királyunk is bocsátott ki ilyen rendeletet. Nem akarok mélyebben belebocsátkozni ennek a kérdésnek a vitatásába, de azt a történetírót, aki ráfogná a magyar törvényhozásra, hogy 1867-ben azért egyezkedett a nemzet, hogy a királyi jogokat kitágítsa, azt proskribálnám, mert az hazugságot mondana. (Ugy van! a baloldalon.) Jogfolytonosság fentartása volt a czél 1867-ben. Amikor a kérdéses 11. § először került a nemzet elé, akkor az közös ügyként kezelte a felség hadügyi jogát. Hollán Ernő indítványára került bele ez a szerencsétlen szöveg, amely sehogy sem vág a Deák-féle tervezetekhez és amely Ü felsége alkotmányos jogai közé sorolja a magyar hadseregben, mint az egész hadsereg kiegészítő részében a vezérlet, vezénylet és belszervezet jogát. Soha nem volt Magyarországon olyan alkotmány és olyan jog, amely szerint a nemzet lemondott volna és a királyra ruházta volna a hadsereg felett való abszolút rendelkezés jogát és ezzel egész költségvetési jogát is. A magyar nemzet soha nem ismert korlátlan, abszolút felségjogokat. (Igaz! Ugy van! balfelöl.) Már most azt hiszem, akkor járunk el lojálisán, ha már most, idejekorán megmondjuk: »Éz a törvény is benne van azok között a törvények között, amelyre felséges urunk esküt teszel, és a hitlevélben fogadalmat adsz«. Ép igy vagyunk a nyelv kérdésével is. Hol van az a nemzet, — mert a magyar nemzet sohasem volt az — amely olyan alávaló lett volna, hogy a nyelve felett való rendelkezésről lemondjon? (Igás! Ugy van! a baloldalon.) Hol van az a nemzet, amely megtűrné azt, hogy idegen hatalmak, idegen nyelven kormányozzák vagy küldjék halálba az ő gyermekeit? (Igás! Ugy van! a baloldalon.) Ez lehetetlen dolog. Ezekhez a jogokhoz ragaszkodunk. Azonkívül azt is mondjuk, hogy kívánjuk a szabad választás jogát és a választások tisztaságának biztosítását. Nem foglalkozunk konkrét kérdésekkel, de az a meggyőződés vezérel minket, hogy alkotmányosan uralkodó királynak a nemzet jobb tanácsot nem adhat, mintha figyelmeztetik őt arra: sohase akarjuk, hogy törvényszerző lehessen egy országban a bűn vagy a becstelenség. (Élénk helyeslés a baloldalon.) A nemzet alkotmányának az a fundamentuma, hogy tiszta, becsületes legyen az a iember 16-án, szombaton. 141 választás, amely azután a nemzet többségét állítja a királyi hatalom mellé. (Igás! Ugy van ! balfelöl) Nem merítettem ki mind a követeléseinket. De hát kinek lehet kifogása az ellen, hogy a gondolatszabadságot, a sajtószabadságot a király kegyelmébe és támogatásába ajánljuk? Avagy a multak emlékein okulva nem kötelességünk-e nekünk, ha egyébért nem, a történelmi pro memória kedvéért megörökíteni, hogy a magyar országgyűlésnek odáig sülyesztóse, amikor a nemzet oltalmára megszavazott véderő tagjaival Pabricius ide bevonult és széjjelverte az országgyűlést, hogy ez nem az az alkotmány, amelyre a király esküt tesz? (Igás! Ugy van! a baloldalon.) Az az alkotmány, amelyre mi az esküt követeljük, a nemzeti önállóságnak, függetlenségnek és a törvényhozás szabadságának biztosítékait tartalmazza. (Igaz! Ugy van! Élénk helyeslés és taps a baloldalon.) T. képviselőház! Mélyen sajnálom, de nem konkludálhatok ugy, hogy mind a két különvéleményt, amelyet a függetlenségi párt beterjesztett, elfogadjam, ámbár köteles vagyok megemlíteni, hogy különösen az után a beszéd után, amelyet ma gróf Apponyi Alberttől hallottam, nagy lelki megnyugvással búcsúzom el ettől a kérdéstől. De van egy pont, amely csodálatosképen akaratom ellenére lehetetlenné teszi, hogy ehhez a különvéleményhez hozzájáruljak. Ez az a pont, amelyet most már a többség átvett, t. i. a felsorolása a praeambulumban az elhunyt trónöröklésre hivatottaknak. Ebbe belekerült az a passzus, hogy Ferencz Ferdinánd házasságából trónöröklésre hivatott gyermekek nem származtak. T. uraim! Hogy minden félreértést kizárják, nem szándékozom ma ezt a rendkívül érdekes és nagy kérdést a maga horderejében méltatni. Egy-két dologra azonban mégis rá kell mutatnom. Először is az, hogy felsoroltassanak az elhunytak, akik után a mostani király örököl, az lehet helyes gondolat, nincs is ellene kifogásom, de szeretném azt kiegészíteni. Ezek az adatok csak akkor birnak értékkel, ha hitelt érdemlőségük minden kétségen felül áll. Nem akarok én a köztudattal harczba szállani, mindenki tudja, hogy ezek és ezek az urak, akik ott fel vannak sorolva, tényleg meghaltak. De a törvényhozónak nem elég az újsághír és a köztudat; a törvényhozó anyakönyvi adatokkal kell hogy rendelkezzék. Boldogult kedves jőbarátunkkal, Ugron Gáborral együtt sok küzdelmet folytattunk csak azért, hogy az uralkodócsaládnak anyakönyvvezetése szempontjából Magyarországon legyen egy, a családfát megállapító hiteles hely, mert az ma sincs. Ma az uralkodócsalád tagjai még most is a polgári házasságtól való bizonyos idegenkedés okából nem Magyarország határain belül kötik meg házasságukat s az anyakönyvezés terén is