Képviselőházi napló, 1910. XXXIII. kötet • 1916. november 27–február 1.

Ülésnapok - 1910-679

140 679. országos ülés 1916 deczembev 16-án, szombaton. alkotmányváltozás volt? 1723 óta történt a magyar örökösödésben valami változás? Ugy-e hogy nem történt semmi? Tehát ez sem az örökösödési rendben, sem az alkotmányban változást nem jelentett; hanem jelentette azt, hogy a létező törvények hamis értelmezése alapján s azokba ütköző módon történt a lemondás s az ennek folytán hozandó törvényben követelte a nemzet ennek reparáczióját. Minek vitatkozunk hát akkor afelett, hogy a nemzetnek joga van a hitlevél szerkesztése alkalmával követelni a felmerült sérelmek orvoslását? Hiszen az egész hitlevél, annak összefüggő egészében, múltjában jóformán nem egyéb, mint ilyen követelések fikszirozása. Ilyen az 1791-iki III. t.-czikkre, ilyen a koronaőrökre, ilyen a koronának az országban való tartására való utalás; ilyen, hogy pl. a nemesek adómentessége felvétetett, pedig az nem volt uj alkotmány, hiszen a nemesek a jirimae nonus szerint már az aranybulla idejében nem fizettek adót, csak mert sérelmet szenvedett egyszer a jog, felvették ezt a hitlevélbe is. így van ez az egész vonalon. Igenis nekünk jogunk van, sőt kötelességünk az 1723-iki L, II. és III. t.-czikkben megállapított örökösödési rend szerint s ennek feltételei értelmében a hitlevelet ugy megszerkeszteni, hogy a nemzet követelheti sérelmet szenvedett jogainak érvényesülését. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) Amiért hát én szivem mélyéből üdvözlöm a gróf Károlyi Mihálytól beterjesztett hitlevéltervezetet, az elsősorban az, hogy abban nemcsak az 1723 : I. és II. t.-ezikkre, hanem a III.-ra való utalás is bennefoglaltatik. Hát, t. ház, amikor az ember abba a korba ér vagy legalább közeledik ahhoz, melyben a pihenésre vágyakozó idegrendszert már csak fáradt agyvelő kormányozza; amikor az ember közeledik ahhoz a korhoz, melyben csak az emlékezésnek élünk s nem a reménységnek: akkor az ember más szemüvegen keresztül nézi az eseményeket. Én, aki kontemplativ természet is vagyok, sokat foglalkoztam a múlttal, rnost ugy elsurrantatom magam előtt a legközelebb múlt 50—60 esztendőnek történetét s én magamnak az emlékezés törvényei szerint azt az igazságot szűrtem le, hogy talán — nem akarok véteni a kegyelet ellen, a koporsó mellett épen nem — talán egy korszak sem volt, ahol a nemzetnek a királysággal való küzdelmében annyi felpanaszolni valója lett volna, mint ebben a korszakban, amelyben mi éltünk. (Igazi Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Mert, t. ház, itt naprólnapra csorbát szenvedett a nemzet joga. (Ugy van! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) Es ón, t. uraim, lemondok arról, hogy az abszolutizmus napjainak keserű történetét itt szellőztessem. Majdnem 20 teljes esztendő volt az, amikor Magyarország abszolút császárság alatt állt, jobbjainak börtönben való sinylődése mellett. Lemondok róla, t. ház, mert én azt hiszem, hogy eljön még az az időpont is, amikor az aradi golgotha mellől feltörő fohász meghallgatást kivan a történelem Ítélőszéke előtt. De, t. ház, ennek a húsz esztendőnek történetére nem a feledésnek fátyolát, hanem a koronázás tényében rejlő engesztelés szemfödelét én is hajlandó vagyok ráborítani, mert. én is ugy érzem, hogy az engesztelésnek van egy vigasztaló balzsamírja, mely a nemzet számára kötelességgé teszi, hogy ez a nemzedék ne beszéljen arról a fájdalmas múltról. Hagyjuk azt a jövendőre! De azután, t. ház, ha én abban a korban, melyet én az alkotmány visszaállítása időpontjától számitok, megnézem azokat a nehéz küzdelmeket, amelyeket nekünk végig kellett vívnunk és ha ráemlékezem arra, hogy bizony a rövidebbet majdnem mindig a nemzet húzta, (Igaz! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) akkor, t. ház, ón nem elégedhetem meg azzal, hogy én csupán általánosságban tartott frázisokkal elégítsem ki a történetírót. A miért én lelkesedésem egész melegével támogatom gróf Károlyi Mihály különvéleményét, az főleg egy pont körül csúcsosodik ki: A magyar nemzet a hadseregért vívott küzdelemben — mondjuk így — elbukott; de a jobb jövendőnek egy vigasztaló reménységével. Ugy látszik, most közeledik az az idő, amikor meg fogják érteni: mit jelent az, hogy a magyar anyák gyermekei vérzettek azért, hogy a varsói templom tornyán fennlebegjen a lengyel sas és hirdesse országnak-világnak, hogy feltámadt a lengyel nemzet és Lengyelország, lesz önálló lengyel hadserege, lesz nemzeti nyelve és lesz nemzeti dicsősége. Hát, t. uraim, én ebbe a korszakba sehogy sem tudnám paradoxonként beleilleszteni azt, hogy ez a magyar nemzet pedig álljon itt (Ugy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) zászlajának megtiprásával, (Ugy van! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) nyelvének megtagadásával. {Igaz! Ugy van! a szélsöbaloldalon.) minden dicsőségének elhalványitásával. (Elénk helyeslés a szélsöbaloldalon.) Nem, t. uraim, ilyen igazságtalan nem lehet a történelem és a Gondviselés. Lehet köztünk véleményeltérés, ele nekem az a hitem, hogy akkor, mikor a király esküt tesz arra, hogy a magyar alkotmányt megtartja, a meghozott törvényeket maga megtartja és másokkal megtartatja, akkor hazafias kötelességet teljesítek, ha én annak a királynak megmondom: »Felséges uram és királyom, a magyar nemzet törvényei között az is benne van, hogy ez a nemzet maga ura a sorsának,« — ugy amint ezt a Tripartitum II. részének IV. czime mondja és amint benne van az 1848:111. t.-czikkben, amelynek, idevonatkozó passzusát csak azért olvasom fel, hogy egy szó se kerüljön ajkamra, ami nem a törvény szava. Ebben ez áll (olvassa): »0 Felsége s az ő távollétében a nádor s királyi helytartó a végrehajtó hatalmat a törvények értei-