Képviselőházi napló, 1910. XXXIII. kötet • 1916. november 27–február 1.

Ülésnapok - 1910-676

104 676. országos ülés 1916 deczember lS-án, szerdán. Kolozsvártól Nagyváradig, ezek mind visszatértek. • Azoknak száma, akik Magyarországon voltak, kitesz negyedmilliót, mondjuk 300.000-et, ezek az u. n. állami segélyben, az egykoronás segélyben részesültek. Az önök szivéhez appellálok, hogy a mostani rendkiviili drága időben tehetség äs-e ezeknek a szegény embereknek ebből a koldusadományból megélni ? Erre áll az a, gondolom, német közmondás, hogy ez ahhoz sok, hogy éhen vesszenek, de hogy megélhessenek, bizony kevés. A fővárosban és a nagyobb városokban kapnak 2 koronát, a vidéken, a községekben csak egy koronát. Ezeknek is a legnagyobb része hazatért, mert haza lehetett menni, de nem lehet ma sem Csik vármegyébe és Háromszék vármegye egy csekély részébe. Körülbelül 50—60.000 székely az, aki nem mehet haza szülőföldjére. Hogyha negyedmilliót lehetett ellátni egykoronás napi segélylyel, most, mikor ezek száma lefogyott, méltányos dolog volna, ha a belügyminister ur jó szive megsajnálná ezeket a szegény embereket és az egy koronát két koronára emelné fel. Különösen a t. pénzügyminister urat kérem erre ; mikor látjuk, hogy a háborúnak egy hónapja ennek a koldus Magyarországnak 6—700 millió koronájába kerül, akkor most, mikor az erdélyrészi magyarság é etfentartásáról kivánunk gondoskodni, mikor azt kívánjuk, hogy a gyermekek ne pusztuljanak el gyomorbetegségben, mert sajnos, a kellő táplálék hiánya folytán megbetegednek és elpusztulnak, ne méltóztassék takarékoskodni. A só, a petróleum, a czukor, a tej méregdrága és nem is kapható. Méltóztassék elhinni, hogy a kis községekben egy fillérrel sem olcsóbbak ezek a czikkek mint Budapesten, s a megélhetés még terhesebb, mert ott nem vikszeít padlós szobákban laknak ezek a szegény nyomorgó emberek, hanem agyagos, sok helyen rosszfedelü házakban vannak elhelyezve. Ily körülmények között még inkább vannak ráutalva a jó táplálékra. Télviz idején képtelenek magukat egy koronából eltartani, mert nincs czipőjük, ruhájuk, fehérneműjük, mindenből ki vannak fosztva, a tüzelőfa méregdrága. Isten hidege veszi meg őket, méltányos dolog volna tehát most, mikor számuk egy ötödére redukálódott, segélyüket egy koronáról két koronára felemelni. (Helyeslés a szélsőbaloldalon.) A mélyen tisztelt ministerelnök ur ugy fejezte ki magát, hogy reetablirozni fogja Erdélyt, hathatós segélyezéssel. Az én fülemnek a reetablirozás nem jól hangzik, mert a háború rendjén ez mindig rosszat jelentett. A legrosszabb az, hogy egyáltalában rászorulnak a székelyek, hogy segélyezzük őket. A multak tapasztalatai után nagyon félek, hogy az ugy fog történni, hogy a lakosság csak némi részben fog kárpótoltatni. A Felvidéken ugy tudom, a köztisztviselőket részben kárpótolták és módot nyújtottak arra, hogy az iparosok, kereskedők ismét megkezdhessék a maguk rendes megszokott foglalkozását, de még mindig ott maradnak az ügyvédek, az orvosok, a papok, a tisztviselők, a magánhivatalnokok. Az ilyen szellemi foglalkozást üző szegény polgártársunk, ha nincs, vagy nem is volt ingatlan vagyona, egy életen keresztül fáradozott azért, hogy legyen megfelelő berendezése a lakásában, legyen megfelelő ruházata, fehérneműje magának és a családjának. Ezt az oláh csorda mind elrabalta, semmi sem maradt belőle. Egy hosszú élet becsületes, fáradságos munkájának gyümölcsét, amelytől megfosztották, épugy kell kártalanítani, mint a többieket, habár szívesen látnám a kártalanítás minél nagyobb mérvét bármely foglal k >zást űzőknél is. Olyanok most ott lenn a viszonyok, amiről a ministerelnök ur és a belügyminister ur is meggyőződhetett, hogy tulaj donképen még a házak összetört ablakait sem lehet pótolni, mert üveget polgárember egyáltalán nem is kaphat. Azoknak, akik jó meleg szobában, nagy belga tükörüvegek mellett laknak, méltóztassék elképzelni, hogy az a szegény székely ember, ha hazamegy, azt látja, hogy be van verve minden ablaka, akár a cseh, akár a német, vagy az oláh katona csinálta, akár az történt meg, hogy a helybeli csőcselék vitte véghez ezt a pusztítást, de még azt az ablaküveget sem tudja pótolni. Mindezekről a dolgokról valami módon gondoskodni kellene. Hiszen a katonai érdekek még azt is elzárják, hogy megfelelő czikkeket lehessen odaszállítani, akár élelmi, akár ruházati czikkeket. Itt van azután a gyermekvédelem kérdése. Amikor tudjuk, hogy Csik vármegye székhelyén, magában Csíkszeredán 140 ház égett el, a gazdasági épületekről nem is szólok, hogyan lehet ezeket a szegény embereket majd oda visszatelepítem, anélkül hogy hajlékot biztosítanánk nekik és mi történik majd azokkal a szegény gyermekekkel ? Csak nem lehet leégett háztetejü, négy üres fal közé betenni ezeket a szegény gyermekeket. Különösen most télviz idején vissza sem mehetnek még. A belügyminister ur tudja, hogy a bírákat, tisztviselőket hazarendelték, de kissé korán. Hiszen tudjuk, hogy annak a tisztviselőnek mi a fizetése és ha hazamegy Csíkszeredára, alig tud a csendőrség és a katonaság kegyelméből egy kis élelemhez jutni. Családját, feleségét, gyermekeit nem is vihette haza, azok — mondjuk — ott vannak még a Hajdúságban. Már most mi történik ? A szegény tisztviselő pár forintja, amit fizetésképen kap, arra sem elég, hogy Csíkszeredán magát ellássa, ha ugyan egyáltalában elláthatja magát. Hogyan lássa el azután a messze távolban levő öt-hat tagú szegény családját ? Azt hiszem, méltányos dolog volna ezeket is valami módon kárpótolni, mert ha jobb időkben takarékosan éltek is, ha még szereztek is maguknak valamit, most, azt hiszem, krpusztulnak teljesen, ha ugyan az éhínség is nem fogja őket elpusztítani. Eendkivül nagy súlyt helyeznék arra, hogy a t. kormány vessen kissé ügyet arra az állapotra,