Képviselőházi napló, 1910. XXXIII. kötet • 1916. november 27–február 1.

Ülésnapok - 1910-676

676, országos ülés 1916 deczember 13-án, szerdán. 103 rész felsegitését, a székelység ügyét is pártpolitikai szempontokból méltóztatnak megítélni. Már szeptember havában történtek interpellácziók a székelység ügyében abból a czélbó), hogy az önhibájukon kívül kárt vallottak megfelelő kártalanítást kapjanak. A ministerelnök ur akkor válaszában kijelentette, hogy kártalanítást nem ígérhet és nem ad. Ma, amidőn válaszolt az e tekintetben felhangzottakra, szintén azt mondotta, hogy gazdasági segélyakcziót indít, de a kártalanítást megtagadja. Az elmúlt héten még biztató volt a ministerelnök ur kijelentése, amikor Polónyi Dezső t. képviselőtársam interpellációjára válaszolt. Akkor megígérte, hogy a kárvételi akczió megindul és az erre vonatkozó rendelet egy-két napon belül megjelenik. Ez épen nyolcz nappal ezelőtt történt, sajnos azonban, a rendeletet a mai napig sem adták ki. Amikor a ministerelnök ur a belügyminister úrral együtt a Székelyföldön járt, hangoztatta, hogy ő bizik az ősi székely életrevalóságban. Ha a dicséreteket, amelyekkel a székelységet évtizedek óta minden oldalról elhalmozták, készpénzre lehetne váltani, akkor boldogabb nép nem volna a székelynél. Sajnos azonban, mindig csak a szavaknál, az ígéreteknél maradtak, (ügy van! balfelől.) Nem mondom, hogy épen csak a mostani kormány az oka mindennek. Hogy egyebet ne mondjak, az a közlekedésügyi politika, melyet évtizedek óta a magyar kormányok követtek, a székelyseggel szemben a legbünösebb volt. Szinte szándékosan kikerülték, hogy megfelelő vasúti hálózatuk legyen. Most ez kétszeresen megbosszulta magát, mert ha a székelység által követelt vasúti hálózatot kiépitették volna, akkor száz és száz millió értéket lehetett volna megmenteni, másrészt pedig az oláhok betörése sem sikerülhetett volna még arra a rövid időre sem, ameddig sikerült. De inkább elhagyom most a régi bajokat és beszélek a legujabbakról. Rettenetes katasztrófa volt az az úgynevezett evakuálás. Nem is evakuálás volt az, hanem szökés, az erre való hivatalos felszólítás ugyanazon közegek részéről, amelyek 24 órával azelőtt még fogházbüntetéssel, pénzbirsággal fenyegették a lakosságot, ha távozni mer. Akkor tehát, amikor a hatósági közegek, sőt a legfőbb katonai vezetők megnyugtató Id jelentéseket tettek, 24 órára rá pedig ilyen rettenetes katasztrófa következett be, mélyen elszomorító, ha a kormány elzárkózik a kártalanítás elől és csak segélyakcziót igér. (Ugy van ! balfelől.) A visszatelepítésre szoruló szegény menekülteket most már hivatalosan is internáltaknak nevezik. Nem tudom, hogy miért. Minő alapon merik ezt a derék fajfentartó székelységet internáltaknak nevezni, holott ezt a kifejezést rendszerint csak gyanús elemekre, ellenséges államok polgáraira szokták alkalmazni ? Ezek a szegény emberek, akik várva várják azt a pillanatot, midőn ismét visszatérhetnek őseik földjére, csak igen nagy ügygyel-bajjal tehetik ezt. A polgári hatóságok kívánják a visszatelepítést, még pedig főleg gazdasági okokból, de a katonai hatóságok tiltakoznak ellene ugy, hogy állandó konfliktus keletkezett a katonai és polgári hatóságok között. Az a polgári hatóság azzal a polgársággal szemben, hogyha az jogait kívánja, mindig erős kezű, bezzeg a katonai hatósággal szemben teljesen tehetetlen. Sajnos, meg kell, hogy mondjam, hogy azt, a mit az oláh csordák, az a rabló nép meghagyott annak a szegény székely népnek lakásában vagy gazdasági épületeiben, azt a környékbeli oláh lakosság rabolta el, mikor a cseh katonák odajöttek, azok szintén részt vettek ebben a gyalázatos munkában, sőt mondjuk meg őszintén, ami megmaradt állattakarmány, élelem, bútor, azt a szövetséges államok katonái, a német katonák, mint hogyha ellenséges területen inváziót csinálnának, erőszakkal elvették a szegény lakosságtól. (Igaz! Ugy van! a szélsőbaloldalon.) Mondhatom, hogy az egyes kormányzati ágakban ezen katasztrófa alkalmából elég jóindulatot tapasztaltam, így magánál a belügyminister urnái és a belügyministeriumban ; sőt mikor arról volt szó, hogy a szegény székely szülők gyermekeit bizonyos internátusokba helyezzék el, akkor a vallás- és közoktatásügyi ministerium is dicséretet illető módon járt el. Ezt készséggel elismerem, habár itt is megtörtént, amikor arról volt szó, hogy a gyermekek egy helyütt helyeztessenek el, internátusban Szakolczán, hogy pénzügyi okokból, épen talán a t. pénzügyminister urnak ismert — nem merem megmondani—-zsugorisága folytán, (Derültség.) nem lehetett ezen internátust felállítani. Pedig méltóztassanak elhinni, semmi áldozatot sem szabad sajnálni, mikor az ifjúságot a nemzetnek meg akarjuk menteni. Nem tudom eléggé kiemelni meleg hálánkat, különösen »Az Est« szerkesztősége és a »Pester Lloyd« szerkesztősége iránt, akik óriási összegeket gyűjtöttek lelkes agitácziójukkal, de a sajtón kívül még az erdélyrészi képviselők bizottsága, annak tiszteletreméltó elnöke és minden egyes ott alkalmazott, a rendőrség megbízottai is, Bieloszkurszky lovag is, oly tiszteletreméltó fáradhatatlan munkásságot fejtettek ki, mely megérdemli elismerésünket és köszönetünket. Ezentúl azonban semmi sem történt. A vármegyei közigazgatás szinte tehetetlen, nem birják megakadályozni, hogy az ott lévő trénkatonaság, melynek legnagyobb része csehekből áll, a mi országunkban pusztítson. Vajha már elvinnék őket. mert arra, hogy az ellenséget megverjék, nem elég jók, jmsztuljanak tehát a harcztér közeléből s ne pusztítsák a derék tisztességes polgárok vagyonát ! Nem volna szabad addig visszatelepíteni azt a becsületes és igazán mártiromságot szenvedett polgárságot, mely hónapok óta kénytelen távol lenni szülőföldjétől, míg ahhoz a kellő előfeltételek nincsenek meg. Szerintem háromnegyed millió lélek volt az, aki kényszerült elmenni hazulról. Ezeknek több mint a fele Erdélyben maradt,