Képviselőházi napló, 1910. XXXII. kötet • 1916. szeptember 7–szeptember 29.

Ülésnapok - 1910-667

66f. országos ülés 1Ö16 . munkabért szerintem semmiképen konvertálni, abból anyagot vétetni a vállalkozó részére nem lehet. A mai ülésen őrgról Pallavicini György t. barátom felhozta, hogy hogyan emelkedtek az egyes ipari czikkek árai, bár a czérnáról nem emlékezett meg. Méltóztassék azt venni, hogy a ezérnaáru kinek a kezében van, a munkások kezében-e vagy a vállalkozók kezében. A munkások vannak-e abban a helyzetben, hogy eldugdossák vagy a vállalkozók ? És ha már a czérna hozzáadása vagy nem adása a munkás megélhetését vagy létminimumát támadja meg, akkor én a válasz azon részét, hogy az esetleges czérnatöbbletet a munkás fizeti meg, elfogadni abszolúte nem tudom. (Helyeslés balfelől.) Nagyon örülök, hogy a t. minister ur a makszimális díjszabás felemelését kilátásba helyezi, de nem értettem meg, hogy ezt egész Magyarországra teszi-e vagy csak abban a reláczióban, amelybe az igen tisztelt minister urnak beleszólása van és nagy sajnálattal vettem észre, hogy ez a beleszólás meglehetősen korlátolt. Nem tudom tehát, hogy ez az emelés általános lesz-e és a közel jövőben be fog-e következni, amit nagyon szükségesnek tartanék, de akkor ne méltóztassék megfeledkezni arról, hogy 1916 február óta, mikor az utolsó minimális bérszabást megállapították és a díjtételeket közhírré tették, nem a minimális béreket, hanem a makszimális árakat méltóztattak felemelni és a makszimális árakban mutatkozó drágulás az átlagos megélhetési nehézségek de facto beálltak és ezeket a munkások és munkásnők igenis fizetik, anélkül hogy a minimális bértételeket felemelték volna, feltéve, hogy ezek a minimális díjtételek egyáltalában mindenütt betartatnak. A vagyonadónál, t. ház, pl. az egyik szász törvény betűszerinti magyarságával találkoztunk egyes szakaszoknál. Igazán nem volna érdektelen jjárhuzamot vonni a német úgynevezett Kriegsbekleidungsamt erre vonatkozó rendelkezéseivel és megállapítani, hogy az egységáraknak hány százaléka illeti a munkást, hány a vállalkozót, illetve az alvállalkozót. Mert ott százalék szerint állapíttattak meg ezek az arányok, ami szerintem a legméltányosabb megoldás. Sok adatom van erre nézve, de nem akarok részletekbe bocsátkozni. Németországban a részesedés arányszámának minimuma nem oly alacsony, mint nálunk a makszimuma, a megélhetési különbség pedig a munkás és azoknak szervezettsége tekintetében nem akkora. Én egyébként az igen tisztelt minister urnak szeretetét, érdeklődését és szocziális érzékét más kérdésben sem vontam kétségbe, most sem teszem, sőt ellenkezőleg elismerem, hogy az igen tisztelt minister ur a munkaközvetítés és a munkanélküliség csökkentése terén igen szép rendelkezéseket tett. De ismerem én oly nemét a munkanélküliségnek, melynek keresetet, megélhetést biztosítani nem lehet államérdek, még kevésbbé szocziális feladat. A munkanélkülieknek ezen kategóriája alatt értem az alvállalkozókat, a közvetítőket, akik • KÉPVH. NAPLÓ. 1910—1915. XXXII. KÖTET. •zepiember 27-én, szerdán. 417 munka nélkül ezreket és ezreket keresnek, mialatt ezrek és ezrek munkával alig birnak megélni. (Igaz ! Ugy van ! Taps balfelől.) Ez oly szocziáüs tünete ennek a háborúnak, amelyre, azt hiszem, sem a t. minister ur, sem pártkülönbség nélkül a ház egy tagja büszkeséggel nem tekinthet. Mikor tehát a munkások érdekéről volt szó és a minimális díjszabásokról, akkor ez is egy ujabb indok amellett, hogy igenis e minimális díjszabásokat könyörtelen szigorral tartsuk be, ne hagyjuk ott is elharaj)ódzni ugyanazt a rendszert, mint a makszimális áraknál, csak azért, mert ezeket is államhatalom instituálja, hanem tekintettel arra, hogy ebben a minimális díjszabásban az illető munkások létminimuma nyert bizonyos garancziát az állam részéről, ezt minden korlátozás és zugehőr, &nya,g megfizettetése nélkül velük szemben igenis becsületesen be kell tartani. (Élénk helyeslés balfelől.) Ne méltóztassék azt hinni, hogy ezzel a kérdéssel csakis minálunk foglalkoztak és csak nálunk van e tekintetben visszaélés. Egészen röviden egy-két külföldi példára hivatkozom, előre kijelentvén, hogy olasz példa nem lesz közte. A franczia törvény például — amely tulajdonképen a Code du Travail novellája — a háború alatt 1915 Julius 15-én nyert elfogadást. Ez a törvény és a hozzá fűzött körrendelet sok tekintetben igen tanulságos és nagyon ajánlom a t. ház és a t. kereskedelemügyi minister ur figyelmébe az ott lefektetett elveket. Természetesen ezt ugy lefordítani, mint a vagyonadót, nem ajánlom. A törvény intencziója elsősorban az, hogy a szervezetlen és a nem szakmabeli női munkások érdekét védi. Ezek védelmére kettős polgári keresetnek van helye. Csak egy pár dologra vagyok bátor a t. ház figyelmét felhívni, amelyek ezen egyhangúlag elfogadott francia törvény tárgyalásakor a franczia szenátusban s máshol elmondattak. Morei előadó abból indult ki, hogy lehetetlen az alacsony bérek elleni támadást sikerre] folytatni, ha a kezdeményezés az egyedül álló munkásnőt illeti meg. Ez annyira világos, — nemcsak Francziaországban, hanem nálunk is — hogy azt hiszem, bővebben bizonyítani felesleges. Aki megtámadja a béreket, az természetesen a saját ekszisztencziáját teszi koczkára. A másik, amit szintén egy nagyobbnevü franczia szocziológus mondott ennél a törvényjavaslatnál, az, hogy ennek czélja a tisztesség és becsületesség uralmát meghonosítani ezen munkaágak körül, amire a francziák valóban büszkék lehetnek. Harmadszor a francziák maguk is elismerték, hogy 1915 június 10-ik napja, vagyis ezen törvény megalkotásának napja emlékezetes dátuma lesz a franczia szocziálpolitikai törvényhozásnak. További részletekbe nem bocsátkozom bele, mert nem akarom a t. ház idejét túlságosan igénybe venni. Itt van azután az angol u. n. municzióstörvény, mely azonban az 1916. évi január 27-iki angol novella következtében voltakép a hadi53