Képviselőházi napló, 1910. XXXII. kötet • 1916. szeptember 7–szeptember 29.

Ülésnapok - 1910-667

410 667. országos ülés 1916 szeptember 27-én, szerdán. akiknek szükségük van rá. Az már csakugyan gyilkos irigység volna, amely még ilyen makszimálás és rekvirálás ellen is tiltakoznék. De azután meg is volna nyugodva a rekvi-,rált tömeg, ha látná, hogy ezen általános minimumon kivül, aki uraskodni akar, aki akar, pecsenyét vagy eksztra kalapot vagy gummisarkot, aranylánczot vagy nem tudom micsoda fényűzési tárgyakat, azt fokozatos fényűzési adóval terhelik meg ezen életszükségletek legkisebbjének fedezésére. Ha valaki uraskodni akar, az fizessen. Miért rekvirálja valaki az én krumplimat hét kraj czárért, mikor az nekem nyolcz krajczáromba van, olyannak számára, aki pezsgőt iszik még ma is, sokszor elmegy moziba, vagy a kávéházba elül egész nap, de. amikor a piaczra jön és hallja, hogy tiz krajczárba kerül a krumpli, megbotránkozik azon, azonban moziba menni, sörért 40 krajczárt, borért két forintot egész könynyedén megadni neki semmi. A fényűzés különösen a nőknél ma már óriási túlzásba megy. Egyszer feljegyeztem a noteszembe — kár, hogy most nincs nálam — 42 olyan tárgyat, amely igazán fényűzési tárgy. Egyetlen egy nőt meg lehetett volna e tárgyak után legalább 10 koronával adóztatni tárgyankint és az a nő megfizette volna szivesen, ha adósságot csinált volna is. Ilyen fényűzési adóval a dolog kiegyenlítődnék. A fényűzési adó a szellentyü, a regulátor azok között, akiknek nincs és azok között, akiknek feleslegük van. Ha a fényűzési tárgyakat és az élvezeti dolgokat fokozatosan adóval sujtanók, ez szerény véleményem szerint csaknem fedezné ennek az életszükségleti minimumnak a költségeit. Ami pedig nem futna ebből, az rekvirálandó volna. De hol kezdjük a rekvirálást? Mindig feljebb kell kezdeni, ahol több van, ahol a legtöbb van. Akinek egy millió koronánál több tőkéje van, akinek 1000 holdnál nagyobb birtoka van, ide vele a haza oltárára, szóval mindig felülről és fokozatosan lefelé és fedezni az életszükségleti minimumban jelentkező hiányt, így az a regulátor lassanként azt eredményezné, hogy egyrészt nem nőnének az égig a fák, másrészt pedig ez a vagyoni makszimálás azt vonná maga után, hogy nem volna inség, nem volna éhség. Ezen minimum és makszimum határai között azután magukat a produktiv osztályokat kellene szervezni, de rájuk bizni a produkcziót, az anyagcserét és az ármegállapítást. Ez a rendszer azután naturaliter, természetes módon szépen fejlődnék, mert hiszen ennek a gazdasági produkcziónak feladata volna egyrészt előállítani a szükséges dolgokat, másrészt megállapítani az árakat, harmadszor csillapítani az éhséget és megszüntetni a többletet. Ebben az esetben nem volna ínséges osztály és a makszimumon felül lenyirbálnók a fákat, hogy azok feleslegesen ne nőjenek az égig, hogy ne legyen túlnagy kumulácziója a birtoknak, egyáltalán a tőkének ós ne szenvedjen ínséget a hazában egyetlenegy egyén sem. Mert ha így marad, meg vagyok győződve, hogy a kisebbek mindig irigyek lesznek a nagyobbakra. Ez kikerülhetetlen. Ez, t. ház, egy rendszer, egy alap, amelynél az összekötő kapocs a kormány azon osztályok között, amelyet produkálnak és azok közt, melyek nem produkálnak, hanem az anyagcserét végzik. Ezek a társadalom különböző, produktiv osztályai, melyek abban, mint az emberi testben a tagok: gyomor, sziv stb. egyesülnek, mint egyéniségben. És ha mi nem lépünk erre az útra, t. ház, meg tetszik látni, hogy az események rá fognak bennünket erre kényszeríteni. El kell majd határoznunk magunkat azon komoly lépésre, hogy oti rekvirálunk, ahol igenis van. Mert különben eltűnik minden és meg tetszik látni, ha majd az a valóságos hadjárat megindul, ha majd jönnek a zsandárok, finánczok, mit ér az egész, mikor ott fognak rekvirálni, ahol nincs. Hiába beszélünk mi lelkesedésről, hiába irnak az újságírók czikkeket, az éhes ember nem lelkesedik, nem akar hallani semmiről. Elsősorban azt mondja: élni akarok. És ha megvan, hogy miből éljen, akkor van benne életkedv. De ha az embernek nincs meg az ennivalója, még pedig nemcsak ugy, hogy szükséget nem szenved, hanem bizonyos bőségben nincs meg, akkor életunt lesz, kedvét veszti s azt mondja: Mit beszélsz nekem erről meg arról, én kenyeret akarok! Jellemzésül e tekintetben egy rövid kis elbeszélést akarok előadni, amelyet olvastam valahol egy franczia írónál. Egyszer egy pap elment egy istentagadó szegény emberhez, szivére beszélt neki, hogy bánja meg bűneit, áldozzon meg. Az elfordult tőle mérgesen: Nem kell nekem a te vigasztalásod, éhes vagyok. És akkor akadt annak a papnak egy társa, aki sokat tapasztalt és azt mondta neki: Menj oda még egyszer s adj a kezébe kenyeret, majd meglátod, hogy szeretni fogja az Istent. így tett, odament mindennap, elvitte neki a mindennapi kenyerét s akkor bizony annak a lelkülete egészen más lett. Mert hiába, egészen máskép nézi az ember a világot, ha jóllakott. Még a macska sem fog egeret éhesen. (Derültség.) Némelyik gazda ugyan azt mondja, hogy éhes macska fogja meg az egeret; de ez nem igaz. Tessék csak megpróbálni: akárhányszor inkább megkoszosodik az a macska, de nem fog egeret; hanem az olyan macska az igazi, amely jókedvéből, j>ajkosságból pusztítja az egerek hadát. Ebben nagy természeti igazság van. És az a katona is, ha jóllakik, egy kis borocskát kap, egészen más passzióval csinálja a háborút, mint máskülönben, szinte ugy, mint otthon a verekedést. De ha nincs meg az a bizonyos természeti plusz, az a bizonyos erőtöbblet, akkor