Képviselőházi napló, 1910. XXXII. kötet • 1916. szeptember 7–szeptember 29.
Ülésnapok - 1910-667
667. országos ülés 1916 szeptember 27-én, szerdán. 411 a legkomolyabb ember is elszontyolodva teljesiti kötelességét. Minden hazafiságnak alapja a mindennapi kenyér és lelkesedni az ember csak akkor tud, ha megvan a mindennapi kenyere s a rendes táplálkozás utján kifejlődik benne bizonyos életkedvi többlet, amelyet ő lelkesedésre, áldozatkész cselekedetekre válthat át. Én megengedem, t. ház és tudom is, hogy ezek az eszmék talán koraiak. De én veszem magamra azfc az anatémát, hogy talán korlátolt, talán radikális, utópista, szoczialista,, vagy nem tudom micsoda eszméket istápolok. Én vállalom ezt a vádat, mert engem mindig az igazi meggyőződés vezet. Mert reálisan nézem az életet, nem állitok fel soha semmiféle romantikus teóriát, nem hajszolok frázisokat,, jelszavakat, legkevésbbé a kenyérkérdésnél. Én tudom, hogy az ember nem lakik jól, ha csak szót adnak neki kenyér helyett. Egy hang (a szélsöbálóldalon): Isten igéjével is él az ember, nemcsak kenyérrel! Juriga Nándor: Éhesen az emberek a prédikácziót sem szeretik hallgatni. És ha az ember éheseknek prédikál tovább, azt mondják: elég volt már, siessünk enni. Nem élhet az ember Isten igéjével sem, ha nem eszik. Ezeket voltam bátor a t. háznak általában a megélhetés, a közélelmezés kérdésében elmondani. De ezek a jövő dolgai, t. ház, és nagyobb kérdések, általánosságok. Ezen általános fejtegetések után, melyek azonban sok realitást is tartalmaznak s nagy és fontos következményeket vonhatnak maguk után, engedjék meg, hogy néhány kisebbszerii praktikus dologra terjeszkedjem még ki s megemlítsek nem szemrehányásképen, hanem inkább kérő lelkülettel egyes olyan dolgokat, melyeket, amennyiben lehetséges, a jövő szempontjából talán meg lehet szívlelni. A háború már két esztendőnél tovább tart és vannak katonák, akik még egynapi szabadságot sem kaptak. T. hadügyminister ur, kivételes hatalmánál fogva legyen oly jó, figyelmeztesse a compagnie-commandókat, hogy ez lehetetlen állapot, annál inkább, mert viszont vannak besorozottak, akik egy napig sem voltak a háborúban. Ezt tehát valamiképen ki kell egyenlíteni. Én nem vagyok lövészárokhajcsár, én tudom, hogy szükség , van a társadalmi élet és a produkczió kontinuitására, hogy legyenek meg a társadalom oszlopai, akik itthon ép ugy teljesíthetik kötelességüket, mint a harcztéren, mégis a közönség megnyugtatására egyet volnék bátor kérni, azt, hogy a veszteségliszták mintájára adassanak ki felmentésliszták, amelyben benne volna minden felmentettnek a naczionáléja, kvalifikáeziója és az, hogy milyen fontos ok tette szükségessé, hogy az illetőt az egész háború alatt itthon tartsák. Ez megnyugtatná a kedélyeket és megszüntetné a pletykákat. Olvasnók a neveket, látnók, hogy kinek a felmentése szükséges, viszont talán azt is látnók, hogy egyikmásik felmentés nem olyan nagyon szükséges. Szükséges volna felváltani azokat is, akik nagyon soká vannak a tűzvonalban. Ezeket rövid időre felmentettekkel is lehetne pótolni, akik aztán később ismét visszajöhetnének ; igy legalább megoszolhatnék egy kissé az a nagy teher. A produkczióra nézve szükségesnek tartanám a munkakötelezettség behozatalát a nőkre is. Lám. a földmivesnők négyéves koruktól egészen hetvenéves korukig véres verejtékkel dolgoznak, a kereskedő felesége is segítőtársa férjének, viszont sok háztartás van, ahol az asszony semmiféle munkát sem végez, pedig sok embert fel lehetne szabadítani a hadbavonulás alól, ha bizonyos produktív munkákra — mint betegápolás, mosás, főzés és egyéb munkabeosztások — nőket alkalmaznának. A hadimunkába beosztott nők helyett azután a férfiakat lehetne felmenteni. Eel kell még említenem a postahivatalok eljárását. Én kérném a kereskedelemügyi minister urat, hogy utasítsa a postásokat, — ami különben hazafias kötelességük is volna — hogy a czimeket lehetőleg megírják, vagy pótolják, mert nem egyszer megtörténik, hogy egyszerű emberek levelei nem jutnak czélhoz. Ez egy apróság ugyan, aki azonban érzi, milyen öröm levelet kapni és milyen fájdalom semmi hírt sem kapni, az méltányolni fogja kérésemet. Különösen a hadifoglyokat illetőleg nagy a tájékozatlanság, hogy hol vannak ; éveken át semmit sem írnak. Pedig a bizonytalanság a legrosszabb olyannyira, hogy még az is jobb, ha az illető hozzátartozója biztosan tudja, hogy az illető meghalt. Valami utat kellene találni, hogy gondoskodjunk róluk. Egy könyvet olvastam ; azt hiszem >>Hadifoglyaink élete Szibériában« vagy ehhez hasonló a czime. Milyen vigasztalást okozott ez a könyv, amelyből az ember egy kis reális képet kapott róluk. Iparkodjunk tehát útmutatást adni, hogy hogyan történik a foglyokkal való levelezés, hogy lehet pakkot, ruhát küldeni és általában odahatni, hogy az összeköttetés egy kissé élénkebb legyen. Végül még egy fontos kérdésre vagyok bátor a kormány figyelmét felhívni. A háború elején olvastam egy mondást, — lehet, hogy túlhajtott antialkoholista volt az illető — hogy Ezt a háborút az fogja megnyerni, aki a háború alatt józanabb. Méltóztassék egyszer elmenni faluhelyen a kocsmába és megnézni, mit művelnek ott a 12—13 éves gyermekek. Nem volna szabad 17 éven aluli gyermeknek alkoholt kiszolgáltatni és szigorúan meg kellene büntetni azt a korcsmárost, aki tűri a gyermekek kocsmázását. Mert ha azok a gyermekek igy nőnek fel, apai fegyelem nélkül, nem félve senkitől, akkor a jövő nemzedék kérdése ránk nézve el van intézve a legszomorubban. Arra kérném a belügyminister urat, méltóztatnék ebben az irányban esetleg rendelettel intézkedni, Nagy hálára kötelezné ezzel különösen az anyákat, mert bizonyos, hogy a gyerekek rakonczátlanságát, daczosságát, munka52*
