Képviselőházi napló, 1910. XXXII. kötet • 1916. szeptember 7–szeptember 29.
Ülésnapok - 1910-666
666, országos ülés 1916 szeptember 26-án, kedden. 369 hogy a rokkantügy kezelése bizonyos jóakarattal történt ugyan egyes egyének részéről, ám itt nem az egyéni dilettáns, vagy nem dilettáns jóakaratára van szükség. Lássa maga a törvényhozás, hivatalos aktákhói, lássa a közvélemény nyíltam hogy mi történt a rokkantak érdekében. Ismétlem, a rokkantak ellátásáról szóló törvényt revizió alá kell venni. Tessék azt, amit az urak a rokkantak érdekében tettek, hónapról-hónapra vagy negyedévről-negyedévre a közvélemény tudomására hozni, a háznak jelentést tenni róla. Meg vagyok győződve, hogy már ezzel az egy dologgal véclerőnk számára is nagy erkölcsi erőt fogunk gyűjteni. Amire leginkább felhívom a t. kormány figyelmét, az az : méltóztassék még egyszer jól meggondolni a hadi özvegyek és árváknak nyújtandó segély dolgában azt a szempontot, amelyet előbb említettem: hogyha elesik egy hős, annak a hátramaradott családját ne foszszák meg hat hónap múlva az állam jótékony segélyétől, hanem tartsák meg részére azt a hadisegélyt, amelyet úgyis fizetett volna az állam, ha az a katona szerencsétlenül nem jár és el nem esik, tartsák meg a háború végéig. Hiszen ez a kiadás már be van kombinálva az állami számadásokba és ha azt a katonát golyó nem éri, azt neki fizették volna. Ne folytassunk tehát uzsoráskodást az elesett hősökkel és hátrahagyott családtagjaikkal; ne büntessük meg őket, akik a legnagyobb véráldozatot hozták ezzel, hanem hagyjuk meg, biztosítsuk özvegyeiknek és árváiknak a háború végéig azt a segélyt, amelyet élveztek addig, mig az a katona életét nem vesztette. A rokkantak, hadiözvegyek és árvák ügyének kezelésénél borzasztó nagy bajokat okoz továbbá a bürokráczia. Én tudom jól, hogy nem oly egyszerű dolog egy lefolyt ütközet után megállapítani, hogy ki halt meg és ha meghalt valaki, annak mindenféle körülményeit kikutatni. De tudok eseteket, hogy bizonyos hivatalokban 3—4—5—6—7—8 hétig, sőt tovább is feküsznek egy-egy asztalon az akták. Ez nagy mulasztás, akár a katonaságnál, akár a közigazgatásnál történik. Kérném a t. kormányt, méltóztassék a legnagyobb nyomatékkal odahatni, hogy ezen ügyek elintézése sokkal sürgősebb tempóban menjen, mint ahogy eddig ment. [Nagyon sok tragikomikus dolog is történik ezen a téren. Engem a képviselőházban felkeresett egy rokkant-küldöttség: 42 rokkant katona nevében jöttek el tizen. Valamennyinek itt a névsora, de teljesen felesleges azt felolvasnom. Kizárólag magyar ezredekből való katonák és kérték intervencziómat a következő ügyben: A dunaparti rokkantiskolába, Yáczi-utcza 57. szám alatt befogták őket a polgári iskolai tanfolyam elvégzésére. Van egy rendelet, mely szerint az utókezelés egy évig tart: akkor elküldik őket a rokkant-iskolából káderjeikhez, anélkül, hogy a KÉPVH. NAPLÓ. 1910—1915. XXXII. KÖTET. vizsgát letették volna. Szétszórják őket, akik együtt tanultak 9 — 10—11 hónapig, a legkülönbözőbb ezredekbe, mielőtt együttes munkájuk eredményét, kenyérkeresetük bázisát, a bizonyítványt elnyerhették volna. És azt mondják nekem, hogy ugyanez az eset nemcsak velük, hanem más ezrednél is 200 emberrel egészen igy megtörtént. Ezek a bürokrácziának apróbb-cseprőbb botlásai. Ha volnának ott emberek, akiknek szivük van rokkant hőseinkkel szemben s akik az élet követelményeivel számolni tudnak, azt az egy-két hónapot bátran hozzászámíthatnák az utókezeléshez s nem ejtenék kétségbe azt a rokkant katonát, aki a maga emberi értéke, az ő megélhetése iránt úgyis nagy bizonytalanságban van, nem éreztetnék vele újból, hogy ő kevesebb értékű ember s nem tenné Id őt ily bizonytalan sorsnak a jövőre nézve. Nagyon kérem tehát a t. kormányt, méltóztassék gondoskodni arról, hogy ha egy rokkantkórház vagy rokkantiskola elkezdi a maga tanfolyamát, ne kényszerítsenek ott senkit, amig a vizsgálaton keresztül nem esett, s mig a bizonyítvány kezében nincs, az iskola elhagyására. Hiszen, ha ezek az iskolák nincsenek s ha nem tudnák rávenni az embereket, hogy ezen iskolákat végezzék el, ez nagy kárral járna az államra nézve, melyről épen azáltal, hogy ezen iskolák utján az illető katonák saját maguk gondoskodnak megélhetésükről, nagy teher van levéve. Én azt hiszem, némi jóakarattal ennek a 44 és a velük hasonló helyzetben lévő többi rokkantnak sorsán könnyű volna segíteni. Az erdélyi menekülés borzalmairól még egy dologra hivom fel a t. kormány figyelmét, s ez az erdélyi menekültek csomagjainak ügye. Én láttam azt a nagy rumlit — hogy igy fejezzem ki magamat, — mely a vasutakon és a különböző állomásokon volt. Láttam uri családokat gyermekeikkel, szenes kocsik tetején, futva, menekülve. Láttam, hogy a kocsikat gyermekek és asszonyok húzták, akik már két hete voltak igy utón. Méltóztassék meggondolni, hogy ezeknek ott a postán, vagy vasúton feladott csomagjaikban az illető családok legértékesebb holmijai vannak. Pillanatnyilag nem adható nekik vissza egy napról a másikra. De méltóztassék valami gondoskodást tenni, hogy ezek el ne veszszenek s, ahányan csak lehet: megkapják csomagjaikat. Én teljes bizalommal vagyok a mi postai és vasúti személyzetünk iránt; de talán nem volna hiábavaló és felesleges fáradság, ha az összetorlódó vasúti csomagokról külön felvételek készülnének az egyes állomásokon és ellenőriztetnék az, hogy ezek kézbesittetnek-e. T. ház! Mielőtt az élelmezés bajairól, a háborúnak ezen és más nyomorúságos jelenségeiről szólanék, rá kell terelnem figyelmüket arra, hogy nemcsak a hadi özvegyek hoznak hősies lelki áldozatot e nemzetnek óriási küzdel47