Képviselőházi napló, 1910. XXXII. kötet • 1916. szeptember 7–szeptember 29.

Ülésnapok - 1910-666

350 666. országos ülés 1916 & zeptember 26-án, kedden. őrzésére ; egyes városoknak bizonyos kényszerrendszabályok foganatosítására adtak jogot és más hasonló intézkedéseket tettek. Mindezek az intézkedések azonban meddőknek bizonyultak és néhány hónap nralva a német kormány szükségesnek látta, hogy ezzel a rendszerrel szakitson és hogy erősebben nyúljon bele a szabad gazdasági fejlődésbe. Erre következett az az éra, amikor a német kormány felhagyott a makszimális árak ellen való ellenkezéssel és az egész vonalon az áruk igen hosszú sorát, a gabonától és a zsírtól kezdve egészen a vadhúsig, a halig és a sajtig, makszimális árakkal megrendszabályozta. Ez volt az u. n. »Hochstpreiséra«, amely azonban szintén nem váltotta be a hozzá fűzött várakozásokat. Azt a tapasztalatot kellett tenni, hogy daczára annak, hogy az árak nem emelkedhettek, az áruk elbújtak. A kormány jóformán a termelők sztrájkjával állott szemben. A termelők túlalacsonyaknak tartották a makszimális árakat, amelyek a fogyasztók érdekében voltak megszabva ; argumentáltak a termelési költségeknek nehezen ellenőrizhető drágulásával és arra az álláspontra helyezkedtek, hogyha a makszimális árakkal való megrendszabályozást a kormány nem szünteti be, ők a termelést a régi keretekben fentartani nem tudják. Nagy erőpróba volt ez a termelők és a kormány között és megállapítást nyert, hogy ebben az erőpróbában a kormány maradt alul, hogy a kormány jobban függ a termelőktől, mint ezek a kormánytól és hogy a kormány tehetetlen, ha arról van szó, hogy millió és millió egyes mezőgazdasági üzemre kényszerrel folyjon be. Erre következett a német élelmezési politikának harmadik fázisa, mikor arra az álláspontra helyezkedtek, hogy az árkérdés mellékes, elsősorban a készlet kérdést kell tekintetbe venni és amikor a makszimális árakat az egész vonalon felemelték, ugy, amint azt a termelők kívánták. Ennek bevallott czélja az volt, hogy a termelést lehetőleg stimulálni kell és a termelőket olyan erőkifejtésre kell birni, amely a készletek gyarapodását eredményezi. Az áremelés azonban természetesen visszahatott a fogyasztók érdekeire, amit ugy igyekeztek ellensúlyozni, hogy egyfelől fokozott szigorral jártak el a közvetítő kereskedelem, a Kettenhandel ellen, másfelől, hogy a szegényebb lakosság élelmezését egyenesen állami eszközökkel igyekeztek lehetővé tenni. De ez a rendszer is tökéletlennek mutatkozott és igy lépett a német élelmezési politika negyedik, eddig utolsó fázisába. A megrendszabályozás helyébe a .szervezést léptették és arra tettek kísérletet, hogy minden fontos életszükségleti czikkre vonatkozólag végig szervezzék a termelést és a közvetítést. Lehetőleg közvetlenül akarják megragadni az árut és azt végigkísérni a termelőtől a fogyasztóig. Korai volna még ítéletet mondani afelett, hogy a német kormánynak ez a kísérlete beválik-e, vagy sem 1 Tény az, hogy Németországban emelkednek már hangok, amelyek ennek a politikának fiaskójáról beszélnek és vele szemben két legeksztrémebb irányban kezdenek portálni. Az egyik szerint legjobb volna, ha az állam a lefoglalások, eloszátsok, árszabályozások rendszerével teljesen szakitana és a teljesen szabad forgalom rendszerére térne át. Ez az álláspont tehát azonos azzal, amely a kormányt a háború elején vezette, amely azonban nem bizonyult fentarthatónak. A másik ezzel ellentétes álláspont az, hogy a kényszergazdaságot ki kell építeni az utolsó pontig, a kényszerárszabályokat ki kell terjeszteni az utolsó szem szilváig, az utolsó kalarábéig és igy kell az élelmiszerpiaczon rendet teremteni. Én azt hiszem, hogyha az a nép, amely a legtökéletesebb mindenütt, ahol szervezésről van szó, amely nemcsak szervezni tud legjobban, de a szerveztetésre is a leginkább alkalmas, annyira nem tudta megtalálni azt az utat, amelyen kielégítő állapotokat tudott volna teremteni az élelmiszerellátás terén, akkor nines szegyeim valónk, hogy ebben a kérdésben teljes eredményt elérni mi sem tudtunk. Viszonyaink bizonyos tekintetben kétségtelenül jobbak, mert a hiány az élelmiszerszükséglet fedezése tekintetében nálunk a normális viszonyokhoz képest nem oly nagy, mint ott. Viszont tekintetbe kell vennünk, hogy adminisztratív rendszerünk sokkal lazább és hogy közönségünk sokkal fegyelmezetlenebb. (Igaz! Ugy van I) A németekről maguk ellenségeik is elismerik, hogy állami szervezésre a legnagyobb mértékben képesek, hisz a francziák szerint a német : »le penple le plus gouvernable du monde«, az angolok szerint pedig »the most ]aw abiding people«. De daczára mindennek, ezeket a feladatokat kielégítően megoldani a németek sem tudták. Méltóztassék már most összehasonlítani az ő viszonyaikkal a mieinket. Nálunk az adminisztráczió egész szervezete olyan, amelynél a központi hatóság tényleges hatalma nem nyúlik oly mélyre, ugy hogy az állami akaratot az alsó közigazgatási közegeknél csak igen csekély mértékben lehet keresztülvinni. A kötelességtudás az állammal szemben nálunk szintén aránytalanul csekélyebb mint Németországban. Láttuk ezt a szükséglctfelvételeknél, mikor tudatosan és sokszor a közigazgatási hatóságok ösztönzésére a szükségleteket szándékosan nagyobbaknak jelentették be, mint ahogy az a tényeknek megfelelt, csakhogy az ellátásban az illető kisebb egység jobban járjon. Vegyük hozzá a közönség fegyelmezetlenségét, amely nem támogatja kellően a hatóságokat a rendeletek végrehajtásában és a rendeleteket nem veszi túlságosan komolyan. Valami keserű önirónia van abban a mondásban, amit az utóbbi időben oly gyakra t idézni szoktak, hogy Angliában minden szabad and nem tilos, a németeknél minden tilos, ami nincs megengedve és nálunk minden meg van engedve, ami tilos. (Derültség.) Közönségünk igen könnyen tnlteszi magát a legnagyobb érdekeken, amelyeket pedig ebben a kérdésben csakis