Képviselőházi napló, 1910. XXXII. kötet • 1916. szeptember 7–szeptember 29.

Ülésnapok - 1910-665

ptember 21-én, csütörtökön. 328 665. országos ülés 1916 sze itt oly rettentő dolgokról van- szó, melyek ez országban e generáeziő szemeláttára történtek: itt nemcsak uj ellenség nyakunkra zudulásáról van szó, hanem az ellenségnek védekezés nélkül az országba bebocsátásáról, százezrek földönfutóvá tételéről, még pedig oly módon, bogy azok arra el sem készülhettek, hogy lakóhelyüket elhagyják; itt milliókra, talán milliárdokra menő károkról van szó! Mindez megtörtént és nem vagyunk képesek megtalálni, hogy ezért tulajdonképen kicsoda felelős ? A külügyminister ur azt mondja: 0 nem, a követ sem, a követ neki hiven jelentette, ő figyelmeztette a külügyi kormányzatot, figyelmeztette a magyar belkormányzatot, ő megtette a magáét; hogy azok mit csináltak, ahhoz semmi köze, azt lássák ők. A ministerelnök ur pedig mindössze azt mondja: el voltunk rá készülve, csak a támadás pillanatára nézve estünk tévedésbe. Bocsánat, ilyen módon nem lehet igy dolgokat elintézni. (Ugy van! Ugy van! balfelöl.) Közéletünk minden komolysága, nemzetünk biztonsága, a honpolgárok millióinak legdrágább javai iránt a legteljesebb bizonytalanság fog fejünk felett, uralkodni, ha ily borzasztó dolgok megtörténhetnek és aztán csak azt mondják: hjah, egy kis tévedés volt, nem tehet róla senki, ennek folytán felfordulás állott be, ebből következtek a kalamitások! Ilyen kedélyesen hasonló dolgokat nem lehet elintézai; (Ugy van! halfelöl.) abszolúte szükséges, hogy tudjuk, ki ezekért a felelős. (Ugy van! balfelöl.) Ha nem a külügyminister, ha nem a követ, ha nem a hadvezetőség, tehát a ministerelnök; ha nem a ministerelnök, akkor más valaki, de hogy kicsoda, azt abszolúte tudnunk kell, meg kell állapitanunk, (Ugy van! balfelöl.) ezzel tartozunk fiainknak, unokáinknak, hogy hasonló dolgok ilyen könnyedén és minden következmény nélkül ne történhessenek. (Ugy van! Taps bal felöl.) Es ezzel kapcsolatosan csak egy szóval térek ki azokra, amiket a t. ministerelnök ur ma a határszélek védtelenségónek igazolására mondott, — mondván, — hogy most szabadabban nyilatkozhatik, mert már megtörtént dolgokról van szó, — hogy tehát a lueki események után minden egyáltalában rendelkezésünkre álló haderőt oda kellett dobnunk, mert különben még nagyobb kalamitások állottak volna be, ha mi akkor nem gondoskodunk — ami, hála Istennek, ugy látszik, sikerült — az orosz támadás megállításáról, ami, a visszaszorításnak első feltétele. T. ház! Én is azt mondom, amit gróf Andrássy GTyula t. barátom. Én erről a kérdésről nem tudok nyilatkozni; nem tudom megállapítani, nem merem állítani, hogy akkor abban a pillanatban közvetlenül Luck után lehetett volna-e onnan vagy máshonnan csapatokat elvenni; erre én nem tudok nyilatkozni. De nem ott kezdődik ez a kérdés. Ez a helyzet Eomániával szemben állandóan bizonytalan volt. Igaz, hogy Luck előtt kevósbbé látszott akutnak, de számolnunk kellett azzal, hogy akuttá válik, mihelyt valamely balsors ér minket valamely csatamezőn, és minden józan hadviselés mindig számol a balsorsnak, a kedvezőtlen eseményeknek a lehetőségével és ezekre el is készül. (Ugy van! balfelöl.) Ennek folytán ide is kihat az a megbocsáthatatlan hiba: erős haderőknek elvétele ugy az északi frontról, mint elvitele Szerbiából az olaszországi offenzívához, ahelyett, hogy azok Erdély szorosait szállották volna meg. Ide is visszahat ez a dolog (Ugy van ! balfelöl) és — ha helyesen történt volna is, amit nem tudok megítélni — hogy Luck után nem küldtünk oda csapatokat, az nem enyhíti és nem csökkenti azoknak felelősségét, akik nem gondoskodtak arról, hogy Luck előtt, akkor, mikor az orosz frontot is tarthattuk volna, nem voltak ott csapatok, hanem hogy onnan is, mint az északi frontról, elvonattak az olaszországi vállalkozás miatt. Ézt a kérdést sem lehet az által elütni, hogy a hibákat csak bizonyos dátumtól kezdve akarjuk bonczkés és analizis alá venni. Itt vissza kell mennünk az elkövetett hibáknak kezdetére és akkor a felelősséget, ha keressük, meg is találjuk. Én tehát nagyon kérem a t. képviselő urakat, hogy fogadják el őrgróf Pallavicini György t. barátom inditványát is. Őszintén szólva — és ezzel közeledem beszédem befejezéséhez — (Halljuk! Halljuk!) ha erre a vitára, amely most az én beszédemmel és talán a ministerelnök ur felszólalásával — ha szükségesnek tartja — véget fog érni, visszagondolok, akkor nincs okom megbánni, hogy ezt a vitát megindítottam. Hiszen bizonyos, hogy mondattak el olyan dolgok is, amiket én nem tehetek magamévá, amelyek elmondása felett én sem örülök, de az eltűnő csekélység ahhoz az erkölcsi haszonhoz képest, amely ebből a vitából ered. Nekünk először, hogy a magunk körében maradjunk, t. képviselőtársaim, még nem volt alkalmunk arra, hogy ezekről a nagy kérdésekről egymás közt ugy kibeszélhessük magunkat. Azaz szerettem volna, ha ezt az alkalmat t. képviselőtársaim a túloldalon is felhasználták volna. így egyoldalú maradt a vita; egyedül mi beszéltünk. /Ugy van! balfelöl.) És ne vegyék nekem rossz néven, t. képviselő társaim a túloldalon, de én azt hiszem, hogy ezzel súlyos hibát követtek el. (Ugy van! balfelöl.) Az ország tudni kívánta és joga van rá, hogy megtudja, hogyan éreznek, hogyan gondolkoznak; mivel indokolják maguktartását ebben a súlyos esetben a nemzetnek azon képviselői, akik a parlament többségét alkotják. (Ugy van! balfelöl.) És itt nem elég az, hogy a t. ministerelnök ur, aki egyszersmind annak a pártnak vezére, egyedül beszél. Ez még a parlamenti technika szempontjából is kevés volna, mert mégis ugy fogok fel egy pártot, ha ez még oly nagy bizalommal van is vezére iránt, mint a gondolkodó embereknek és