Képviselőházi napló, 1910. XXXII. kötet • 1916. szeptember 7–szeptember 29.

Ülésnapok - 1910-665

665. országos ülés 1916 szeptember 2l-én, csütörtökön. 325 megalapozó békekötésre az alkalmas lépések megtörténhetnek. (Ugy van! Helyeslés balfelöl.) Ez a két nagy feladata van a külügyministernek. Ez utóbbi különösen nagyon kényes. Én is teljesen vallom azt, hogy ma ez a kérdés nálunk nem látszik teljesen aktuálisnak. Mert mi mindaddig, mig ellenségeink programmja hatalmunk megsemmisitése, oly eredmények elérése, melyek a mi jövőnk biztosításával össze nem férnek, mindaddig, mig a kijózanodás ott be nem áll, egyáltalán nem beszélhetünk előnyösen a békéről, mint aktuális feladatról. (Általános helyeslés.) Azonban amilyen igaz ez, épen olyan igaz az is, hogy a kellő pillanatban üdvös és helyes béke kötésére az alkalmat meg kell tudni ragadni, azt nem szabad elszalasztani. (Helyeslés.) Már most vájjon a mi külügyministerünk eddigi működése azt a képet tárja-e fel élénkbe, hogy ő az az államférfiú, aki ennek az utóbbi, nagyon kényes és nehéz feladatnak a megoldására képes? Amit eddig láttunk, amit eddig megállapítani tudunk, az az, hogy ő az egymást követő különböző helyzeteknek gondos megfigyelője volt, de akeziójával mindig az események után hömpölygött, azokat egyetlenegy esetben sem tudta megelőzni, azok vezetését nem tudta magához ragadni. (Igaz! Ugy van! halfelöl.) Hiszen amit az olaszországi helyzettel szemben itt előadott, ott lehet egyes dátumokról disputálni, lehet arról beszélni, hogy pl. Przemysl eleste volt-e befolyással vagy nem volt; a kép mégis az, hogy az olasz háború kitörésének megelőzése terén minden kísérlet csak akkor indult meg, mikor a helyzet már a legnagyobb mértékben el volt mérgesedve s azután a kísérletek, az ajánlatok egymást követték mindig bőségesebben, mindig messzcbbmenőleg, abban a mértékben, amint az ingerültség s a követelődzés Olaszországban növekedett. Ez nem annak a módja, t. ház, hogy ilyen veszélyt el lehessen hárítani. Én nagyon jól emlékezem, hogy gróf Andrássy Gryula t. barátom mindjárt a háború kitörése után nem egyszer mondta nekem magánbeszélgetésben s mondta alkalmasint másoknak is, hogy foglalkozni kell azzal, hogy biztosítsuk magunknak Olaszország részéről ha nem is szövetségesi kötelezettségeinek teljesítését, amelyeket ő tagadásba vont, de legalább neutrálitását. S ha akkor, abban az időben, mikor az olasz király még biztató táviratokat küldött uralkodónknak, az akcziót a jövendő fejlemények azon előrelátásával, amelylyel bírni kell az államférfiunak, — a mostani külügyminister akkor még nem volt az, tehát személyesen ez őt nem tángálja — ha akkor, vagy valamely legközelebbi stádiumában a kérdésnek kezdjük meg az akcziót ez irányban: ki tudja állítani, hogy akkor a dolgok nem vettek volna egészen más fejlődést? (Mozgás.) De én értek két álláspontot. Egyik az, mely azt mondja: Olaszországnak minden területi követelése velünk szemben teljesen jogosulatlan, szóba sem állunk vele. Ez egy etikailag téliesen jogosult, megokolt álláspont; hogy politikailag helyes-e, az erőviszonyok mérlegelésétől függ, de értem. Azt is értem, hogy az ember, eltekintve az etikai és jogi jogosultságtól, az erőviszonyok mérlegelése folytán arra az eredményre jutván, hogy Olaszország semlegességét, ha kell, bizonyos áldozatok árán is biztosítani érdekünkben áll, elhatározza magát erre az áldozatra. Hiszen ez megtörtént. De akkor azt a kellő időben kell megtenni: (Ugy van! balfelöl.) abban az időben, amikor ennek eredménye legalább is plauzibilis, legalább is valószínű. (Helyeslés balfelöl.) Mondják, a t. ministerelnök ur is mondta, hogy a háború Olaszországgal minden körülmények közt elkerülhetetlen lett volna. Ez lehet igy, de esetleg nincs igy. Erre senki j>ozitiv választ soha nem fog adhatni, mert azt a kérdést, hogy mi történt volna, ha bizonyos dolgok másként alakultak volna, soha pozitive megoldani nem lehet. De, mélyen tisztelt képviselőház, amikor egészen világos, hogy bizonyos kedvezőtlen következmények bizonyos elhibázott ténykedések folytán állottak be, akkor az, akit ezen mulasztásokért s elhibázott ténykedésekért a felelősség terhel, nem menekülhet s nem mentheti magát azzal a szólammal: a háború amugyis kitört volna. Ha az okozati összefüggést plauzibilissá lehet tenni, akkor ez az általános szólam úgyis hiába lett volna, nem mentesíthet senkit a felelősség alól. De t. ház, itt van egy nagy sorozata az akcziónak, melyek jdauzibilissá teszik, hogy itten külügyi hivatalunk akcziójának elhibázottsága, igenis hozzájárult, hogy egy uj veszélyt hozzon reánk. (Igaz! Ugy van! a bal- és szélsőbaloldalon.) A másik eset, amelyet konstatáltunk —• csak olyanokról beszélek, amelyeket konstatálhattunk — ez a külügyminister ur állásfoglalása vagy negatív állásfoglalása vagy akárhogy nevezzük, az Észak-Amerikai Egyesült Államokkal való képviseltetésünk dolgában. A t. ministerelnök ur ma ebben a kérdésben nyilatkozott. Azt mondta, hogy külpolitikánknak eszeágában sincs ott duzzogó álláspontra helyezkedni ÉszakAmerikával szemben; kívánja az Egyesült Államokkal a jó viszony fentartását és majd annak idején meg is fognak történni a lépések ebben az irányban. Ez az, t. képviselőház, amit mindig hallunk: »annak idején«. (Ugy van! a baloldalon.) Azokban a kiszinezésekben, amelyek benfoglaltatnak abban az eseményekben, amint azt én tudom, — nem hivatalos oldalról, mert akkor nem állott volna jogomban egyáltalán felhozni, de amint azt Héderváry Lehel barátom előhozta — abban lehetnek olyan tévedések, nüanszok, amelyek nem felelnek ínég a valóságnak. De a tény az, hogy az Észak-Amerikai